A magyar női vízilabda-válogatott eddig minden budapesti Európa-bajnokságot megnyert. Mármint „mind az egyet”, hisz a hölgyek számára csupán 1985 óta létezik e versenyforma, és azóta a Margitsziget egyszer, 2001-ben lehetett házigazda. A fiúk harmadik helye akkor csalódást keltett, így a lányok mentették meg a haza becsületét. Az emlék nemcsak szép, hanem kötelez is.
A csoport:
Magyarország
Hollandia
Görögország
Nagy-Britannia
B csoport:
Olaszország
Oroszország
Spanyolország
Franciaország
A második itthoni női Eb sorszám szerint a tizenötödik lesz, és bár aranyak dolgában az olaszok, a hollandok és az oroszok is megelőzik a mieinket, 11 érmével a magyar csapat toronymagasan első a medálhalmozók között. Mivel a női szakágban csupán nyolc együttes alkotja a teljes mezőnyt, a dobogó ezúttal is szinte minimális cél. Annál is inkább, mert a britek és a franciák a műkedvelő kategóriába tartoznak, azaz a komoly csapatok száma hat, csoportonkénti eloszlásuk három-három. A kvartettek első helyezettjei azonnal a négy között landolnak, a másodikok pedig keresztbe játszanak a harmadikokkal. Ebből kiindulva együttesünknek vagy a saját ágán kellene legyűrnie a hollandokat és a görögöket, vagy a negyeddöntőben az olasz, orosz, spanyol trió valamelyikét.
Ezzel azonban még „csak” a legjobb négybe vezetne az út, és nem véletlen, hogy Merész András tavaly, a barcelonai vb-n megszerzett harmadik hely után, arra válaszolva, miért nem ünnepel a medencében, azzal felelt: mert magyar vízilabdaedző bronzzal a nyakában nem fürdik. A mester a hollandok elleni, szerdai rajt előtt hasonló eltökéltséggel jelentette ki: „Száz nappal az Eb kezdete előtt is tartottak egy sajtótájékoztatót, akkor valaki úgy fogalmazott, ott tartunk a csapatépítéssel, ahol az uszodaépítéssel. Ez most is igaz, az utolsó simítások zajlanak itt is, ott is. A női vízilabda is magyar vízilabda, ezért nem lehet más célunk, mint megnyerni az első meccset, aztán a másodikat, majd a többit. Nagyon szeretnénk, ha a teljesítményünknek köszönhetően őrjöngő tömegek árasztanák el az uszodát.”
Takács Orsolya csapatkapitány, aki 2005-ben már világbajnoki címet nyert Montréalban, ugyancsak nem érné be kevesebbel: „Nagyon sokat dolgoztunk, játszottunk, a felkészülésünk is kiválóan sikerült, remélhetőleg az Eb-re fog az egész kicsúcsosodni. Miután mindenkinek ez az első hazai világeseménye, biztos újdonság lesz számunkra, ez nem kérdés. Azt hiszem, az egyéni bizonyítási vágyat kell a csapat energiájává alakítani. Ezenfelül nekünk az a dolgunk, hogy pontosan ugyanolyan meccset játsszunk, mintha üres lelátók előtt tennénk. Ha azt meg tudjuk tenni, akkor nincs senki és semmi, ami eltéríthet az utunkból.”
