A magyar futball Eb-rendezési kedve nem újsütetű, bő másfél évtizedes. A 2004-es kontinensviadalra az osztrákokkal közösen kandidáltunk, de 1999 októberében az UEFA végrehajtó bizottsága Portugáliának ítélte a jogot, pályázatunk a spanyol kandidációt megelőzve 2. lett. A „sógorok” 2008-at már nem velünk, a keleti szomszéddal, hanem a nyugatival, Svájccal célozták meg, s 2012 decemberében Genfben „el is találták”. Hazánk ezúttal egyedül próbálkozva megint a legjobb vesztes lett, mert a görög–török közös pályamunkát el sem fogadták. Ha addig abban a hamis illúzióban ringattuk magunkat, hogy ebben a versenyben másodiknak jobb lenni, mint hátrébb végezni – pedig nyilvánvaló, hogy csak az első győz, a többiek mind kikapnak –, akkor komoly pofont kaptunk a 2012-es eseményre kandidáláskor, Horvátországgal közösen. 2007. április 18-án Cardiffban a lengyel–ukrán pályázat nyert az olasz előtt, a mieinket a záró szavazáskor már senki sem támogatta.
A három fiaskó után a negyediket nem kockáztattuk meg a 2016-os seregszemlére (amelynek Franciaország ad otthont), ám aztán jött egy váratlan esély. Az UEFA 2011-ben bejelentette, hogy az Eb fennállásának 60. évfordulója alkalmából, 2020-ban 13 ország 13 városában rendezik meg a kontinensviadalt. A jelentkezőknek két csomagra lehetett pályázni: az egyik a két elődöntőt és a finálét foglalja magában, míg a másik három csoportmérkőzést és egy egyenes kieséses – nyolcad- vagy negyeddöntős – összecsapást. Utóbbi kategóriában 12 győztest hirdetnek ki. A nyolcaddöntőre 50 ezer, a negyeddöntőre 60 ezer férőhelyes stadion az elvárás. Az MLSZ 2013 őszén jelentette be szándékát, s idén áprilisban küldte el pályázatát, amelyben a 2018-ra tervezett, 68 156 fős új Puskás Ferenc Stadiont nevezte meg helyszínként.
Összesen 19 város kandidált (lásd külön), közülük a londoni Wembley és a müncheni Allianz Aréna az elődöntős-döntős csomagra, s a hírek szerint a németek akár vissza is lépnének, ha az angolok cserébe támogatnák az ők 2024-es aspirálását. Érdekes színfolt Jeruzsálem jelentkezése, hiszen egyrészt földrajzilag ázsiai fekvésű, másrészt Izrael belátható időn belül nem lesz a béke a szigete, most éppen a válogatott belgák elleni Eb-selejtezőjét kellett tavaszra halasztani a harcok miatt.
A mai genfi döntés előtt a földrajzi alapon zónákba sorolt pályázók már nem tartanak prezentációt – a kandidálás benyújtásakor kellett bővebb dokumentációt leadni –, mindössze egy-egy kétperces filmet vetítenek le a városukról. A szavazáson először arról döntenek, hogy Münchenben vagy Londonban rendezik-e majd az elődöntőket, illetve a finálét. Ezt követően a négy negyeddöntő helyszínéről – ezek a városok három csoportmérkőzésnek is otthont adnak majd – szavaznak az illetékesek, azután a nyolcaddöntőre, valamint három csoportmérkőzésre jelentkezők közül választanak négyet. Utóbbiban négy olyan földrajzi egységekből kerülnek ki a városok, amelyekből az első két körben nem választottak. A voksolás záró szakaszában a fennmaradó helyekről döntenek, ahol szintén három csoportderbi és egy nyolcaddöntő zajlik majd.
Mint látszik, ezúttal nem egy győztes lesz, hanem 13, pontosabban a mi kategóriánkban 12, tehát elég bekerülni a kétharmados többségbe. Hátha sikerül.
Budapest (68 156 férőhelyes stadion), Baku (69 870), Minszk (35 000), Brüsszel (62 613), Szófia (33 621), Koppenhága (38 190), London (90 652), Szkopje (32 483), München (70 067), Jeruzsálem (32 000), Róma (68 993), Amszterdam (53 052), Dublin (51 711), Bukarest (54 851), Szentpétervár (61 251), Glasgow (51 472), Bilbao (53 289), Stockholm (50 653), Cardiff (74 154).
