Landolás

Miközben az argentin futballista tragédiájáról minden részletet meg akarunk ismerni, jóformán azt sem tudjuk, ki lakik a szomszédban.

Emiliano Sala emlékére egyperces taps előzte meg a francia labdarúgó-bajnokság hét végi mérkőzéseit. A játékos előző klubja, a Nantes bejelentette, visszavonultatja a támadó mezszámát. Ezek a legfrissebb hírek a három hete repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt argentin futballista tragédiájáról.

Amelyről a legapróbb részletekig szinte mindent tudunk. Sala január 21-én este 7.15-kor szállt fel Cardiffban egy öt utas szállítására alkalmas Piper PA–46 Malibu típusú kisrepülővel, amelyet az 59 éves David Ibbotson vezetett. Ibbotson tapasztalt pilóta volt, érvényes orvosi alkalmasságija, és a nyilvántartás szerint magán­pilóta-engedélye is volt. A gépet a brit civil légügyi hatóság szerint az Egyesült Államokban regisztrálták, így az ottani törvények vonatkoznak rá, amelynek értelmében a magánpilóták nem szállíthatnak kereskedelmi célból utasokat.

Ibbotson a La Manche csatorna fölött 1500 méteres magasságban kérte, hogy alacsonyabban haladhasson el a Guernsey-szigetnél, 8.23-kor ereszkedés közben, 700 méteres magasságnál a repülő eltűnt a radarképekről, megszakadt vele a kapcsolat. Még vitatott, hogy a gép megfelelő műszaki állapotban volt-e, mindenesetre nyilvánosságra került Sala repülés közben a gépről küldött – WhatsApp – hangüzenete, amely szerint félt: „Most már repülőn vagyok, amelyik úgy néz ki, mintha szét akarna esni. Ha nem hallotok rólam másfél órán belül, nem tudom, küldjetek valakit, hogy megtaláljon. Kezdek félni.”

Miután a gép eltűnt, a keresésére indultak, amit aztán felfüggesztettek; játékosok – köztük – adtak össze pénzt, hogy folytassák a kutatást. Meg is találták a roncsot, benne egy holtesttel, amelyről az orvoském és a rendőrség is minden kétséget kizáróan megerősítette, hogy Saláé. Nemcsak a tragédiáról, hanem magáról az argentin futballistáról is szinte mindent megtudhattunk. Hogy mennyire megviselte, amikor a családját elhagyva Franciaországba került, hogy Nantes-ban reggelente egy kávézóban a kávéhoz rendre péksüteményt fogyasztott, s mindig vele volt a kutyája – Naja, a hűséges labdrador –, amely egy szívszaggató fénykép és poszt szerint az ajtó előtt ülve ma is hazavárja.

Így működik a média. Lecsap minden szenzációra. Így férkőzött be a gondolataink közé egy 28 éves argentin labdarúgó, akiről egészen január 21-ig néhány megrögzött Cardiff-szurkolón és futballszakértőn kívül senki sem hallott Magyarországon.

A magyar labdarúgás is gyászol, másfél hete, január 31-én, csütörtökön hunyt el az olimpiai bajnok Ihász Kálmán, aki hosszú éveken át tíz-, sőt százezreknek szerzett örömet hétről hétre. Halála után két nappal, az NB I tavaszi szezonnyitóján rá nem emlékeztek gyászszünettel. Súlyos mulasztás. Ami még úgy is kínos, hogy a múlt szombaton korrigálták ezt a hibát. (Még mindig jobb a tévedést beismerni, mint úgy tenni, mintha meg sem történt volna.)

Távol álljon tőlem a kegyeletsértés. Emlékezzünk Salára, ám a Piper PA–46 Malibu egymotoros kis repülőgép műszaki állapota és repülési statisztikája (immár 221 ember vesztette életét e típussal) feletti merengés eltereli a figyelmünket a bennünket közvetlenül érintő, valóban fontos kérdésekről. Miközben az argentin futballista tragédiájáról minden részletet meg akarunk ismerni, jóformán azt sem tudjuk, ki lakik a szomszédban. Ha már e sorok ezeken a hasábokon jelennek meg: talán éppen egy nehéz sorsú vagy betegeskedő egykori kiváló sportoló, vagy egy ifjú futballzseni, akinek nem telik cipőre, esetleg tagdíjra.

Biztonságos felszállás és landolás. Ez nem csak a repülés alfája és ómegája. Hanem a kavargó, elkalandozó gondolatoké is. Mindig érjünk vissza oda, ahonnan indultunk. Mert ha nem, akkor könnyen elveszünk az ismeretlenben.