A mérkőzés előtti napon a magyar válogatott játékosai csak ismerkedtek a nagyszombati aréna gyepszőnyegével – mondjuk, Marco Rossinak, a Dunaszerdahely csapatát tavaly szlovák bajnoki bronzéremre vezető szakembernek és kulcsjátékosának, Kalmár Zsoltnak nem nagyon volt szüksége az ismerkedésre, hiszen jó párszor vendégszerepeltek már a modern, 18 ezer nézőt befogadó stadionban –, az utolsó edzést csütörtök délelőttre tartogatták. A sajtóértekezletre Rossi mester – talán nem véletlenül – éppen a hirtelenszőke DAC-középpályást hozta magával.
– Két olyan játékos is tagja a szlovák keretnek, akik nálam játszottak a DAC 1904 csapatában, Lubomir Satka és – rövidebb ideig – Pavol Safranko. Belőlük azonban semmit sem tudtam kiszedni, mert olyanok, mint az olasz maffia: hallgatnak, mint a sír – vezette fel mondandóját Rossi, a humor eszközével feloldván a kezdeti, kissé feszélyezett hangulatot, amelynek talán az is az oka lehetett, hogy a két ország válogatottjainak közös történelmére nem éppen illik a legnépszerűbb magyar televíziós szappanopera címe.
Aztán lapunk kérdésére kénytelen volt komolyra fordítani a szót: – Megannyi nagy jelentőségű mérkőzésen ültem a kispadon edzői pályafutásom során, hogy hirtelenjében a 2017. május 27-én játszott Honvéd–Videoton találkozót említsem, amelyen a bajnoki cím sorsa dőlt el, de bátran kijelenthetem: a Szlovákia elleni összecsapásnál fontosabb mérkőzésem még nem volt. Egyfelől azért, mert ez a nyolcmeccses sorozat nyitánya, amely arról dönt, hogy a magyar válogatott ott lehet-e 2020-ban a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon. De itt nem is csak a három pont forog kockán, annál sokkal több. Számomra nem is kérdés, ha egyetlen ellenfelet kellene kiemelnem Eb-selejtezős riválisaink közül, amelynek a legyőzését választanám, akkor az Szlovákia lenne.

Fotó: Mirkó István
Rossitól azt is megkérdezték a szlovák újságírók, hány százalékot ad csapatának a mai mérkőzésen a győzelemre. – Sohasem számolok százalékokban – mondta a maestro. – Ha a papírformát nézzük, nem mi vagyunk az esélyesek. De az a szép a futballban, hogy amit leírnak a papírra, az sokszor nem valósul meg a pályán. Ha visszaemlékszem arra, hol tartottunk a csapatépítésben tavaly szeptemberben, amikor Tamperében lejátszottuk első mérkőzésünket a finnekkel a Nemzetek Ligájában, és hol tartunk most, akkor büszkén leszögezhetem: hatalmas az előrelépés. Csakhogy sajnos a futballban senkit nem érdekel egy adott együttes fejlődése, ha mindezt az eredmény nem tükrözi vissza. Mert a sportban csak az eredmény a fontos, semmi más.