Koronás Antal vasárnap hajnalban két órán át csak a híreket nézte a tévében. Meggyőződött róla, tényleg úgy van, ahogy a Szaki mondta a totózóban: szinte bezárt a világ. Őt azonban csak az foglalkoztatta, mi van a szintén túl: mi maradt még? A sportcsatornák nem adtak támpontot, mindenhol ismétléseket játszottak. Megmosakodott és vasárnapi öltözetet húzott: élére vasalt sötétbarna kordnadrág, halszálkás világos ing, kissé kopottas sötétszürke pamutzakó, amely egykor fekete volt talán. – Elmentem a templomba – mondta induláskor megszokásból.
A Sarki nyitva volt. Koronás Antal ettől kicsit megkönnyebbült, mégsem zárt be teljesen a világ. A kávézóban már javában zajlott az élet. Szépen fogyott a ristretto és a presszó, többen kapucsínót kortyolgattak, a korai órán lattét viszont csak néhányan.
– Morgen! – köszönt németnyelv-tudását csillogtatva, majd nyújtotta a kezét az első ismerősnek. Az ujjai a megzabolázhatatlan Freeci öklének ütköztek.
– Mint a hokisok, Antikám! – figyelmeztette a kávégőzös hang, mire kínjában ő is ökölbe szorította a kezét.
– Anti, tudod, hogy szól az új lesszabály? Egy csésze a kezedben, a másik legfeljebb egy méteren belül – Kancsó Miki harmadszorra sütötte el a poénját röfögve.
– Mi maradt? – Koronás Antalnak nem volt kedve tréfálkozni, aggodalmas képpel egyből a lényegre tért. Mindenki tudta, mire gondol.
– A haverok, Putyin, Erdoğan és a szerb…– mondd már a nevét! – kitartanak, de jövő héten mindenhol bezár a bazár – okoskodott a mindig jól értesült, mélynövésű Tódor.
– Mégis mi? – kérdezte Koronás Antal szinte könyörögve.
– Holtidény – nyögött fel valaki.
– Meghótt az idény! – okoskodott egy másik.
– Csak tíz perc szünet – jelentette ki magabiztosan a törzsközönséghez képest egy ifjú kávérajongó.
– Tíz perc? – fordultak felé mindnyájan.
– Olyan ez a bezárósdi, ez a karantén, mintha azt mondanák maguknak, minden megoldódik, sőt jobb lesz, csak egyvalamit kell teljesíteniük. Tíz percig ne vegyenek levegőt.
– S miközben a törzsközönség elgondolkozott, hozzátette: – Maguknak öt is elég.
