A mindenséggel mért klasszisok

A díjazottak ismeretében semmiképpen sem állíthatjuk, hogy a gyengébb nem után következik az erősebb. Maradjunk annyiban: újabb roppant erős mezőny, a férfiaké vár arra, hogy a Kézisek kézise szavazás, a Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet, az Origó és a Magyar Kézilabda-szövetség közös akciójában megválasszuk minden idők tíz legjobb magyar játékosát. Akik egyúttal a sportági Hírességek Csarnokának alapító tagjai lesznek.

Nagy László egész biztosan ott lesz a legjobbak között
Fotó: Havran Zoltán

A mezőny így is nagyon sűrű. Olyan kiindulópontot nem jelölhettünk ki, mint a nőknél az 1965-ös vb-aranyat, mert bármilyen hihetetlen is, a fér­fiak soha egyetlen felnőttvilágversenyt sem nyertek. A korszakos klasszisok száma viszont vetekszik az uralkodó nemzetekével. Ha csak a világválogatottakat lajstromoznánk, már ők sem férnének be mindannyian a legjobb tízbe. E sor Marosi Istvánnal, Kovács Lászlóval és Fenyő Andrással kezdődött, a sportág ifjabb hívei ez utóbbi nevet talán nem is hallották. Pedig fénykorában azt tartották róla, akárkikkel is játszott együtt, attól, hogy ő ott volt közöttük, az a csapat már felért a válogatottal. Ez érvényes volt Marosi Istvánra is, neki az ózdi kézilabdát köszönhetjük, és vigyázat, csak névrokona Marosi Lászlónak, „Züminek”, aki ugyancsak esélyes a tízbe kerülésre. Ezt persze mintegy harminc idolra érvényes.

Közülük is kiemelendő a huszadik század legjobbjának választott Kovács Péter, aki 1974-ben szerepelt először világbajnokságon és 1995-ben utoljára, 323 válogatott mérkőzésével és 1797 góljával egyaránt rekorder. Komoly kézilabdás nációk hasonló versenyét biztosan nyerné Varga István, két klub, a Honvéd és a Debrecen bálványa, Éles József, akit a minap koronáztak minden idők legkiválóbb veszprémi játékosává, vagy Nagy László, akiről 2012-es hazatérésekor egyik csapattársa azt találta mondani, olyan érzetet kelt, mintha egy rég meghaltnak hitt nagy királyunk támadt volna fel. A nőknél két kapusnak jutott hely az első tízben, ez az arány Bartalos Béla, Hoffmann László, Szathmári János és a többiek jóvoltából most sem elképzelhetetlen.

Holnap kezdődő történeti sorozatunkban vb-8. és 9. helyezéseket is sorscsapásként, a balszerencse egészen valószínűtlen, matematikailag is modellezhetetlen ismétlődéseként fogunk bemutatni, és ezekben az ábrázolásokban szemernyi túlzás sem lesz. Mindamellett játékosainkat soha nem tekintettük tragikus hősöknek, miközben az 1986-os vb-2. és az 1997-es vb-4. pozíciók után a harmadik évezredre megtanultuk becsülni és értékelni a 6–8. helyezéseket is. Az 1980-as olimpia negyedik helye miatti kisebb csalódás ellenpontjaként az 1988-as szöuli, de még inkább a 2004-es athéni és a 2012-es londoni, ugyancsak negyedik gárdát már felhőtlenül ünnepeltük.

A Kézisek kézise szavazáson tulajdonképpen tíz győztest hirdetünk majd. Az eddig lezárult két voksolást Faragó Tamás és Gódorné Nagy Marianna személyében két emblematikus Vasas-sportoló nyerte, a triplázás azonban kizárt. Az előttünk álló két hétben főként a Honvéd, az Elektromos, a Debrecen, a Tatabánya, a Győr, a Veszprém és a Szeged egykori és mai szurkolói szoríthatnak. Azaz az egész ország – és ennél többre nem is vágyhatnánk mi, a szervezők.