A válogatott San Marinó-i sikerétől és a negatív vírusteszt-eredményektől felvillanyozódva vágtunk neki kedd délelőtt az előttünk álló 1250 kilométeres túrának. S bár kényelemről egy autóbuszban aligha lehet beszélni, de mindenért kárpótolt a látvány, ami a kocsikázás során a több mint egy éve bezárt turista elé terült. Tenger, pálmafák – mind-mind rég nem látott ismerős.
A nézelődés közben suhantak a kilométerek, a határátkelőkön a beígért szigorú ellenőrzések helyett senkit sem érdekelt a magyar rendszámú kisbusz, ha véletlenül akadt is kint rendőr, legfeljebb megbámulta járművünket, aztán ment tovább a dolgára.
Andorrához közeledve 130 kilométer tömény szerpentin várt ránk. Az idő már éjfél környékén járt, két ásítás között a csodálatos, hóval fedett hegycsúcsokba belefeledkezve maradt tátva a szánk.
A fővárosba megérkezvén már csak fekvőhelyünket kellett volna megtalálni, de ez a feladat túl bonyolultnak bizonyult hat, tizenhat órás út után megfáradt utazónak. Sebaj, segítségünkre sietett két készséges rendőr, és „a melyik út megyen itt a hotelbe?” kérdésünkre Tolditól eltérően nem gerendával mutatták meg az irányt, hanem autóba pattantak, és elvezettek bennünket a szálláshelyünkre, a mi és az éjjel kettőkor meglepő módon kutyát sétáltatók általános megdöbbenésére.
A szerző felvételei
Legalább ennyire meglepődtünk másnap reggel, amikor a városba indulván egy „Jó meccset, hajrá, magyarok, viszontlátásra!” felkiáltás fogadott minket. Mint kiderült, egy barcelonai úr korábbi barátnője révén felismerte a magyar nyelvet, ezért szólított meg minket.
A havas hegycsúcsokkal szegélyezett, mégis napsütéses Andorra la Vellában pezseg az élet, minden sarkon munkagépek dolgoznak, az utcák járókelőkkel vannak tele, a járványhelyzetről a nyolc éves kor felett kötelező maszkviselésen és néhány figyelmeztető feliraton kívül semmi sem árulkodik. A boltok, plázák és múzeumok is látogathatóak, kijárási tilalom nincs, a bárok és éttermek dél és 16 óra, valamint 19 óra és éjfél közt tartanak nyitva.
Alighanem holnap sem maradnak üresen a vendéglátóhelyek és a pályát körülvevő, az eseményekre pompás kilátást nyújtó lakóházak erkélyei sem, mert bár a műfüves pálya „illatát” nem is szagolhatják, a közös szurkolás élménye legalább megmarad a drukkereknek.
