Megelevenedő emlékek

Nyilasi Tibor teljes pályafutása könyv után kiált, de még egy tematikus, a Népstadionhoz fűződő emlékeit felelevenítő interjú is feszegeti a rendelkezésre álló kereteket. Nyíl élete egybefonódik a magyar labdarúgás szentélyével, s természetesen a Puskás Aréna tegnapi megnyitójáról sem hiányozhatott.

„Édesapámnak köszönhetően valósággal beleszülettem a futballba, a Fradi szeretetébe” Fotó: Teknős Miklós

– Hogyne, a Komló ellen 1973 májusában. Felejthetetlen pillanat volt, ennél nagyobb hatással csak Flóri bácsi búcsúmeccse volt rám 1974 márciusából, amelyet még szintén a Népstadionban rendeztek. Természetesen nekem is ő volt a példaképem, a mindenem. Életem egyik áldása, hogy készülhettem, játszhattam vele együtt. A búcsúmeccsén történetesen nem, azt a sajtópáholyból néztem. Amikor kicselezte Déri kapust, s bepasszolta a labdát a hálóba, én is sírva fakadtam. Többekkel együtt elárvultnak éreztem magam: mi lesz velünk ezután Flóri bácsi nélkül?

– Apropó, önnek nem volt búcsúmeccse. Nincs emiatt hiányérzete?

– Nincs, sosem szerettem az ilyen jellegű felhajtást. Bevallom, játékosként sem. Hatvan fölött már a születésnapomat sem ünneplem. Ha nem is léptem pályára, köszöntöttek egyébként az Üllői úton az egyik válogatott mérkőzés előtt. Mészöly Kálmán akart nekem ekképpen kedveskedni, de én minél gyorsabban túl akartam rajta esni, ki sem mentem a kezdőkörbe, megbújtam a Springer-szobor mögött, ott vettem át sietősen az ajándékot.

– A Népstadionnál egész szoborpark volt. Köztudottan ott melegítettek a kettős rangadókon a második meccsre. Ma már ez is elképzelhetetlen lenne. Sohasem érte legalább verbális inzultus, esetleg a szurkolók túlzott rajongása nem akadályozta önöket?

– Annyi néző előtt melegítettünk, amennyi előtt a maiak gyakran meccset játszanak. A két szurkolótábor már ott elkülönült, nézte a sajátjait, de ingerkedésre nem emlékszem. Sosem volt ez terhes, ellenkezőleg, ez is hozzátartozott a koreográfiához, feldobott minket. A stadionból kiszűrődött a morajlás, mi kint készültünk, alig vártuk, hogy végre kifuthassunk. Aztán a kivonuláskor a taps, az üdvrivalgás. Elképesztő élmény volt így pályára lépni.

– Három világbajnoki selejtezősorozatot játszott végig, egyaránt sikeresen, igaz, csak két vb-n szerepelt. Itt, az irodájában, ahol ülünk, ön mögött a Szovjetunió elleni 1977. évi 2-1-es győzelem tablója díszíti a falat. Ez tehát a legszebb emlék?

– Mindenképpen az egyik. Talán inkább négy sorozat egy-egy mérkőzését emelném ki. 1973-ban, ahogy beszéltünk róla, már túl voltam az NB I-es bemutatkozáson, egy hónappal később játszottuk a svédek elleni sorsdöntő selejtezőt. Szurkolóként természetesen kinn voltam a stadionban. Máig dermesztően élnek bennem a drámai pillanatok, Kocsis Lajos szabadrúgása, s persze Edström fejesgólja, amivel 3:3 lett az állás. Azt hittük, itt a világvége, hogy ismét nem jutottunk ki a világbajnokságra. A ’78-as selejtezőben valóban a szovjetek elleni meccs volt a csúcs. Előtte Tatán edzőtáboroztunk, ott értesültünk arról, hogy az összes jegy elkelt. A meccs előtti napon Ba­róti Lajos bácsi közölte, hogy politikai delegáció érkezik Tatára. Na, gondoltuk, közlik velünk, hogy nem nyerhetünk a szovjet elvtársak ellen, ahogy azt a közbeszéd mindig suttogta. Összegyűltünk az egyik terembe, megjöttek a vezetők, s az egyik fejes a következőket mondta: „Arra kérem magukat, hogy holnap a szovjet sportbarátaink ellen keményen, férfiasan, de sportszerűen játsszanak, és nyerjék meg a meccset, mert május elsejére így millióknak szerezhetnek örömet.” A mérkőzést ugyanis április 30-án rendezték. Senki sem vádolhat meg azzal, hogy ne építettem volna büszkén a szocializmust. Életem góljával szereztünk vezetést. Egy beadást a szovjet kapus, Asz­tapovszkij ügyetlenül ütött ki, éppen a tarkómra, onnan vánszorgott a labda a hálóba. A nyolcvankettes sorozatból a románok elleni hazai győzelem volt kulcsfontosságú. Már napokkal előtte többen megállítottak az utcán, jellemzően erdélyi magyarok, s elmesélték, hogyan szokták nézni a meccseinket, elzarándokolva valamelyik hegycsúcsra, ahol úgy-ahogy tudták fogni az adást. A kezdés előtt két órával kimentünk a lelátón a teraszra. Odajöttek hozzánk az Erdélyből titokban érkezett szurkolók, s szinte könyörögtek nekünk, hogy nyerjünk, mert a győzelem élményével hónapokig elélnek Romániában. Még ma is beleborzongok, ha erre gondolok. S ha nem is sziporkázó játékkal, de Fazekas Laci góljával sikerült teljesítenünk a kérésüket. A nyolcvanhatos vb előtt az osztrákok elleni győzelem adta meg a hitet, hogy lehet esélyünk. Legalább ennyire belém égett, hogy az utolsó mérkőzésünkön, Hollandia ellen kifütyült minket a közönség. Pedig már továbbjutottunk, ráadásul elsőként, de a szurkolók akkoriban nem érték be ennyivel, nem nézték el nekünk az 1-0-s vereséget, pedig érdemes megnézni az akkori holland válogatott összeállítását, tele világsztárokkal. Engem különösen megviselt az a fiaskó, hiszen fölé lőttem azt a helyzetet, amelyből egyenlíthettünk volna, s ha döntetlenre végzünk, az osztrákok is kijutnak a vb-re. Amikor mentem vissza Bécsbe, tartottam is tőle, mit kapok ezért, ehelyett azonban csak vigasztaltak.

„Édesapámnak köszönhetően valósággal beleszülettem a futballba, a Fradi szeretetébe”
Fotó: Teknős Miklós

– Milyen érzések kavarognak önben a Puskás Aréna láttán? Fáj a szíve a Népstadionért, vagy örül annak, hogy Budapestnek ismét világhírű stadionja van?

– Hihetetlenül kötődtem a Népsta­dionhoz. Borzasztó érzés volt látni, ahogy szép lassan az enyészeté lett. Amikor elkezdték bontani, az egyik szemem sírt, hiszen gyerekkorom legfontosabb emlékeinek az otthona tűnt el egyúttal. Ám ahogy az új stadion kezdett kinőni a földből, a másik szemem nevetett. S amikor már lehetett látni, hogyan is fog kinézni az új aréna, a Népstadionra emlékeztető pilonokkal, betonráccsal, akkor el is illant a szomorúságom. Minden elismerésem Skardelli Györgyé, aki csodálatosan ötvözte a hagyományokat a modern építészeti megoldásokkal.

– A szurkolók is gyorsan a szívükbe zárták a Puskás Arénát. Mit gondol, mi a szurkolói reneszánsz forrása, miért járnak ismét tízezrek a válogatott találkozóira?

– Más körülmények között, mint régen, de a szurkolás ismét életformává vált. Az ezredforduló tájékán volt egy nagy űr, amikor az emberek nem is igazán tudták, mit várjanak a labdarúgástól. Az új stadionokba élmény kimenni, s élve az utazási lehetőségekkel, a szurkolók külföldre is elkísérik a csapatot. Kívánom a mai játékosoknak, hogy évtizedek múltán ők is olyan érzéseket, emlékeket felelevenítve gondoljanak majd vissza pályafutásuk nagy mérkőzéseire, ahogy én most megtehetem.