– A fiúknak volt más választásuk, mint a birkózás? – a kérdezte a Sportrádió riportere az édesapát a családról készített magazinműsorban annak is az elején.
– Akkor lett volna, ha nem tehetségesek birkózásban, de mivel tehetségesek voltak, így nem volt – felelte az édesapa mérlegelés nélkül.
Semmi mesterkéltség, avagy korunkat jellemző kommunikáció, hanem egyenes beszéd, őszinte szavak. A beszélgetést végig ez a légkör jellemezte. Mintha nem is 2022-t, hanem mondjuk 1972-t írnánk. Tegyük hozzá mindjárt, ötven éve nem is keltett volna különösebb feltűnést, hogy három fivér egyaránt birkózónak áll. A Tuskirály, a magyar olimpiatörténet századik aranyérmét kiharcoló Hegedüs Csaba győzelmének évében ez még érthető lett volna.
No, de 2022-ben? Amikor, nem megsértve a sportágban élőket,
birkózónak lenni már nem sikk.
Aminek persze megvan az oka. Kőkemény, az egyik legkeményebb sportág. Ugyanúgy tökéletes, sőt csúcsra járatott erőnlét kell hozzá, mint mondjuk a kajak-kenuhoz, azonfelül továbbá hajlékonyság is, amiért a férfiembernek ugyanúgy meg kell szenvednie, mint a dagadó izmokért, ráadásul nem csupán az órával kell küzdeni, hanem közvetlenül a riválissal, ami olykor fájdalmas, s egy rossz bírói döntés tönkreteheti egy élet munkáját.
Birkózónak csak a legelszántabb sportemberek álljanak. És akikben megvan a tehetség és a képesség, hogy egészen magasra jussanak.
Lévai Zoltánnak két vágya volt gyerekként. Hogy jó birkózó váljon belőle és hogy a családban a sok Zoltán közül megkülönböztetve őt Zolikának hívják. Egyik sem adatott meg neki. Legidősebb, 26 éves fia mindkettőért kárpótolta. S akkor még ott van a 23 éves Tamás és a tizenhetedik születésnapját a napokban ünneplő Levente.
– Borzasztó jó edző, értünk él, ezt mindennap érezzük – vallott az édesapjukról Tamás.
Fiú az apjáról ennél többet, szebbet nem mondhat.
