Az Új-Delhiben rendezett világkupa-viadalon a magyar csapat általános megdöbbenésre visszalépett a csapatversenytől. A döntés hátterében ugyanaz áll, mint a korábbi botrányok mögött: a rutinos, sokszoros világbajnok Sidi Péter és a fiatalok, különösen a közülük legeredményesebb Péni István közötti konfliktus. A szövetség salamoni döntést hozott, mindhárom érintett versenyző támogatását megvonta három hónapra.
Péni István ma már tudja, azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy egyáltalán vállalta a csapatversenyt, noha előzetesen arról volt szó, nem nevezik be őket erre a számra. Azt is beismeri, hiba volt otthagyni a versenyt.
– Utólag tudom, hogy a sok rossz opcióból nem a legszerencsésebb volt otthagyni a versenyt és kiállni a lőállásból. Indiában olyan helyzetbe kerültünk, hogy abból a szituációból nem jöhettünk ki jól. Mi abban a hiszemben mentünk ki az indiai versenyre, hogy a Magyar Sportlövőszövetség erre a csapatversenyre nem nevezett be bennünket – mondta Péni István az Origó.hu-nak.
A Sidi Péterhez fűződő viszonyáról is beszélt.
– A kézfogás többször megtörtént (Sidi Péterrel – a szerk.). Nekem és a jelen sportlövőinek ez a helyzet nem új. Én ebben élek évek óta. Azért tudom kezelni, mert ebben nőttem fel. Most is meg fogok ezzel küzdeni. A különbség az, hogy most nagyobb nyilvánosságot kapott ez a konfliktus. Ezzel együtt reménykedem abban, hogy ezt is meg lehet oldani. Szomorú vagyok emiatt, mert az én felkészülésem, a tehetségem és karakterem mást érdemelne, mint ami itt zajlik. Sidi Péter fantasztikus lövő. Amit a pályafutása alatt elért, az tényleg elképesztő, példaértékű. Ugyanakkor vannak olyan dolgok, amelyek nem azok.
2015-ig amúgy kiegyensúlyozottabb volt a viszonyunk, de akkor én szinte még gyerek voltam. Felnéztem rá, ő volt a sportág nagy ikonja. Igyekeztem barátkozni vele, jobb volt a viszonyunk. Utána romlott el minden, amikor a szövetségi kapitány a bakui Európa-játékokon az eredményeim alapján a kettőnk közül az én indulásomat támogatta a vegyes számban.
Péni István az interjúban kulisszatitkokat is elárult, miszerint lövészetben különösen nehéz szimulálni a téthelyzetet, továbbá verseny közben nehéz megállni, hogy ne figyeljen oda a riválisok eredményére.
– A kívülálló csak azt látja, hogy egy Budapesten, a Fehér úton megrendezett országos bajnokság külsőre pont ugyanolyan, mint egy olimpiai döntő. Külsőre valóban, hiszen a szabályok ugyanazok. A távolság sem más, a puskám is ugyanolyan. Az olimpián teljesen normális emberi reakció lenne, hogy az egekbe szalad a pulzus, de sportlövészetben pont az a lényeg, hogy a lehető legnyugodtabb állapotban lőjek. Idehaza – bármit is csinálok – nem tudom szimulálni azt az érzést, ami egy olimpián történik. Mert itt nincsen akkora nyomás, nincsen akkora teher, és az ellenfelek sem ugyanazok. Ilyenkor eszembe jut, mennyivel jobb lenne egy fizikai sportágat űzni, ahol beugrok a medencébe, kihajtom magam, mint az állat, és vagy nyerek, vagy nem. A lövészetben az olimpiai döntőben kiugrik a szíved a helyéről, miközben a legnyugodtabb helyzetbe kell magad helyezned. Ha ezt nem tudod szabályozni, véged van, nem tudsz nyerni – árulta el.
Péni István nem ért egyet azzal, hogy a sportlövészet marginális sportág lenne.
– A sportlövészet a világon mindenütt jelen van. Az egyik legszélesebb bázissal rendelkező egyéni olimpiai sportág. Németországban az ottani sportlövő szövetségnek kétmillió tagja van. Ugyanez a szám Magyarországon négyezer-ötszáz – vázolta a helyzetet.
Péni István a versenysport mellett tudatosan készül a civil életre.
– Angolul és németül felsőfokon beszélek, tudom, hogy erre a sportágra nem alapozhatom az életemet. A Corvinus Egyetemen gazdálkodásmenedzsmentet tanulok – angol nyelven. Az életem célja az, hogy minél komplexebb legyek. Nem biztos, hogy engem negyvenévesen is a lőtéren találhat meg. De ha mondjuk Tokióban nyernék, biztosan nem hagynám abba a versenysportot. Egy olimpiai győzelem abban segíthet, hogy az élet más területén is jobban építhessem fel magam – beszélt a terveiről.
A teljes interjút ITT olvashatják.
