Gubík Ágnes: A tükörben legtöbbször kisegérnek láttam magam

Elsősorban anyaként és színésznőként határozza meg magát. De társként, szerelmes nőként is szívesen tekint önmagára, hiszen igazán csak egy férfi oldalán tud kiteljesedni. Janotka Krisztina interjúja a legutóbbi Vasárnap Reggelben volt olvasható.

– Értem. És azt elárulod, hogy egy kapcsolatban mikor és mitől érzed jól magad?

– Én is csak egy nő vagyok, aki a párja mellett biztonságra vágyik. Legyen valaki, akihez haza lehet jönni. Aki látja a mosolyom mögött a szomorúságot. Akivel lehet csendben is ülni, a semmin is röhögni… ilyenek.

– Még kicsi volt a fiad, Ádám, amikor elváltatok a férjeddel, azóta pedig egyedülálló édesanyaként boldogulsz. Voltak kritikusan nehéz időszakok?

– Szerencsés vagyok, mert mindig volt munkám. Hosszú évek óta három országban – itthon, Szlovákiában és Csehországban – játszom színpadon, illetve forgatok. Ennek azonban az volt a hátulütője, hogy sokat voltam távol a gyermekemtől. Természetesen volt segítség – az édesapja, a szüleim –, mégsem volt könnyű hetekre elutazni egy forgatás miatt. Rohantam is haza, amikor csak tudtam! Volt, hogy azért tettem meg ötszáz kilométert, hogy Ádámot elkészítsem az osztálykirándulásra, ugyanúgy integessek a kikanyarodó busz után a hátizsákos csemetémnek, mint a többi „rendes” anyuka, aztán irány vissza Prágába. Az elmúlt két évadban Szombathelyen játszottam két darabban is; minden előadás után hazajöttem éjszaka, mert azt akartam, hogy Ádám érezze: nincs magára hagyva.

– Ádám hamarosan tizennyolc éves lesz. Hogy felnőtt, az ad némi szabadságot neked?

– Az az igazság, hogy nem szabadságnak élem meg, inkább rossz érzéssel tölt el, hogy ilyen hamar elszaladtak az évek. Fel kell dolgoznom, hogy hamarosan önálló felnőtt válik belőle. Miközben tudom, hogy nem láncolhatom magamhoz, és nem is akarom. Ilyen szempontból jó fej szülőnek tartom magam, hiszen nem telepszem rá. Egy biztos: nem lesz könnyű elfogadni ezt az új élethelyzetet…

– Hallgatom, ahogy mesélsz, és a szavaid mögött érzek egyfajta szerénységet. Ki tudod mondani, hogy jó anya, jó színésznő, jó ember vagy?

– Szerintem nem nekem kell ezeket megfogalmazni. Egyébként is a kétely önmagamban előremozdít. Például amikor egy rendező kiválaszt egy szerepre, soha nem kérdezem meg tőle, hogy miért engem, mert nem akarom tudni. Kell a titok; nem szeretem mindenre a magyarázatot, nem is várom el.

– A dicséreteket azért meghallod?

– A munkám folyamán keveset dicsérnek szembe. A próbafolyamat során a rendező állandó elégedetlenségéből jutunk el oda, hogy megszülessen valami. Ez így van rendjén. A bemutató után persze jólesnek a nézők és a kollégák kedves szavai, a taps, az elismerés. Kisimul az arc ilyenkor.

– Kétségtelen, hogy elsősorban színésznőként határozod meg magad. Félsz attól, hogy az idő múlásával kevesebb szerep talál meg?

– Én nem dolgozni járok – én játszom. Ajándék ez. Ha újrakezdeném, újra így döntenék. Újra színésznő lennék. Így teljes az életem. Félni nem fogok attól, mit hoz a jövő. Ádám kétévesen, amikor megkérdezték, hogy hívják az anyukáját, így mutatott be: Bugisági­színésznő­anya. Így, egyben. Egy­­le­ve­gő­­­­vé­tel­lel.