Gubík Ágnes: A tükörben legtöbbször kisegérnek láttam magam

Elsősorban anyaként és színésznőként határozza meg magát. De társként, szerelmes nőként is szívesen tekint önmagára, hiszen igazán csak egy férfi oldalán tud kiteljesedni. Janotka Krisztina interjúja a legutóbbi Vasárnap Reggelben volt olvasható.

– Színészként a tested a munkaeszközöd, ez pedig arra enged következtetni, hogy tudatosan bánsz vele. Ez a testtudat hat a nőiességedre?

– A főiskolai évek alatt több képzés szólt kizárólag a színpadi mozgásról, de hogy a mozdulat nőies legyen, azt nem tanítják. Emellett a nőiesség megélése a szereptől függ. A legtöbb drámánál kihagyhatatlan a szexus, az érzékiség, de játszottam már szürke, csúnya nőt, sőt még férfit is! Az utóbbinál a legtöbbet a járásomon, a mozdulataimon kellett dolgozni, hogy kivesszen belőle minden finomság. Persze hiszem, hogy ez a rengeteg női szerep és az, ahogy színpadra viszem őket, valamilyen formában hatással van rám.

– A szépség okozott neked valaha is hátrányt? Kellett bizonygatnod a tehetségedet, hogy ne csak egy csinos arcot lássanak?

– Nem, mert nem tartottam magam szépnek. Nem volt fontos. Nem ez volt a fontos. Azt láttam, hogy a fotókon, egy-egy felvételen megszépülök, ha kell. Nem is értettem, hogy van ez. A tükörben legtöbbször kisegérnek láttam magam.

– Ez önbecsüléshiányból fakadt vagy valami más volt az oka?

– Amikor bekerültem a főiskolára, kislány voltam. Tizennyolc évesen elsőre felvettek, amire nem voltam felkészülve. Ha két-három évvel később kezdek, akkor valószínűleg sokkal tudatosabb lettem volna magammal szemben. Minden voltam, csak kiforrott nő nem. Amikor másfél év elteltével a csoporttársaim értékeltek engem és a munkámat, akkor a fiúk megjegyezték, hogy a színpadon, a szemük láttára váltam egy szép és érett nővé. Emlékszem, mennyire csodálkoztam ezen.

– Húsz év, megannyi szerep és élettapasztalat után most miként látod magad?

– Felszabadító, ha nem kell azzal foglalkoznom, hogy nézek ki. Ha jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Reggel kócosan, este fáradtan. Ha a tökéletlenségem vonzó. Persze minden nő akkor a legszebb, ha boldog.

– Most hogy állsz a szerelemmel? Azért is kérdezem ezt, mert felröppentek a hírek, hogy Szellő Istvánnal egy ideje nem alkottok egy párt.

– Anno megbeszéltük Istvánnal: bárhogy alakulnak a dolgok, megtartjuk magunknak, és ehhez most is ragaszkodom.

– Értem. És azt elárulod, hogy egy kapcsolatban mikor és mitől érzed jól magad?

– Én is csak egy nő vagyok, aki a párja mellett biztonságra vágyik. Legyen valaki, akihez haza lehet jönni. Aki látja a mosolyom mögött a szomorúságot. Akivel lehet csendben is ülni, a semmin is röhögni… ilyenek.

– Még kicsi volt a fiad, Ádám, amikor elváltatok a férjeddel, azóta pedig egyedülálló édesanyaként boldogulsz. Voltak kritikusan nehéz időszakok?

– Szerencsés vagyok, mert mindig volt munkám. Hosszú évek óta három országban – itthon, Szlovákiában és Csehországban – játszom színpadon, illetve forgatok. Ennek azonban az volt a hátulütője, hogy sokat voltam távol a gyermekemtől. Természetesen volt segítség – az édesapja, a szüleim –, mégsem volt könnyű hetekre elutazni egy forgatás miatt. Rohantam is haza, amikor csak tudtam! Volt, hogy azért tettem meg ötszáz kilométert, hogy Ádámot elkészítsem az osztálykirándulásra, ugyanúgy integessek a kikanyarodó busz után a hátizsákos csemetémnek, mint a többi „rendes” anyuka, aztán irány vissza Prágába. Az elmúlt két évadban Szombathelyen játszottam két darabban is; minden előadás után hazajöttem éjszaka, mert azt akartam, hogy Ádám érezze: nincs magára hagyva.

– Ádám hamarosan tizennyolc éves lesz. Hogy felnőtt, az ad némi szabadságot neked?

– Az az igazság, hogy nem szabadságnak élem meg, inkább rossz érzéssel tölt el, hogy ilyen hamar elszaladtak az évek. Fel kell dolgoznom, hogy hamarosan önálló felnőtt válik belőle. Miközben tudom, hogy nem láncolhatom magamhoz, és nem is akarom. Ilyen szempontból jó fej szülőnek tartom magam, hiszen nem telepszem rá. Egy biztos: nem lesz könnyű elfogadni ezt az új élethelyzetet…

– Hallgatom, ahogy mesélsz, és a szavaid mögött érzek egyfajta szerénységet. Ki tudod mondani, hogy jó anya, jó színésznő, jó ember vagy?

– Szerintem nem nekem kell ezeket megfogalmazni. Egyébként is a kétely önmagamban előremozdít. Például amikor egy rendező kiválaszt egy szerepre, soha nem kérdezem meg tőle, hogy miért engem, mert nem akarom tudni. Kell a titok; nem szeretem mindenre a magyarázatot, nem is várom el.

– A dicséreteket azért meghallod?

– A munkám folyamán keveset dicsérnek szembe. A próbafolyamat során a rendező állandó elégedetlenségéből jutunk el oda, hogy megszülessen valami. Ez így van rendjén. A bemutató után persze jólesnek a nézők és a kollégák kedves szavai, a taps, az elismerés. Kisimul az arc ilyenkor.

– Kétségtelen, hogy elsősorban színésznőként határozod meg magad. Félsz attól, hogy az idő múlásával kevesebb szerep talál meg?

– Én nem dolgozni járok – én játszom. Ajándék ez. Ha újrakezdeném, újra így döntenék. Újra színésznő lennék. Így teljes az életem. Félni nem fogok attól, mit hoz a jövő. Ádám kétévesen, amikor megkérdezték, hogy hívják az anyukáját, így mutatott be: Bugisági­színésznő­anya. Így, egyben. Egy­­le­ve­gő­­­­vé­tel­lel.