Nem tudom, miért került elő most váratlanul a katonai sorkötelezettség visszaállításának kérdése, az biztos, sem Kövér László, sem Orbán Viktor nem jött jól ki belőle. A sajtó pillanatok alatt előhalászta azokat az idézeteket, amelyekből kiderül, évekkel ezelőtt a házelnök is, a miniszterelnök is épp az ellenkezőjét mondta, mint amit most nyilatkozott. A sorkötelezettség eltörlését minap katasztrofális hibának nevező Kövér 1990-ben úgy vélte: a bevonulás után „a bunkók még bunkóbbak lesznek, a másik fölött uralkodni vágyók megtalálják a maguk terepét”. Orbán Viktor pedig a „nem lesz kötelező sorkatonai szolgálat Magyarországon” kijelentéséhez képest 2001-ben azt mondta: „Minden magyar fiatalembernek be kell vonulnia katonai szolgálatra. ( ) Ehhez ragaszkodni kell.”
Mint katonaviselt ember, tennék hozzá pár szót, kellő alázattal. Mi sem akartunk katonának menni annak idején. Aki tehette, húzta-halasztotta a bevonulást. Szakorvoshoz, pszichiáterhez szaladgált, hogy papírt – akár félcédulát – szerezzen saját alkalmatlanságáról. Két évet odaadni az életemből, hogy rajtam élje ki primitív ösztöneit egy elvadult őrmester? Isten mentsen! Aztán itt vagyunk az áhított civilségben – most jobb? Hát hogy néznek ki ezek a mai fiúgyerekek? Ki romkocsmákban gubbaszt, ki plázákban múlatja az időt Visszasírom a sorkatonaságot? Dehogy. Azt a kétévest pláne nem. Valami köztes kellene. Egy emberséges, gatyába rázó, három-négy hónapos kiképzés. Abba nem rokkanna bele sem a fiatal, sem az államkincstár. Az ifjú tartást, önbizalmat kapna. A haza pedig legényt a gátra.
