Ha Balassagyarmat lakossága is ugyanabba a letargiába süllyed 1919. január 29-én – ma kilencvenhét éve –, mint a történelmi Magyarország többi városa, akkor a település ma Balázové Darmoty néven szerepel a térképen. De mert karakán népek lakták a nógrádi várost már akkor is, nemcsak megőrizték a régi elnevezést, még ki is egészítették ekképp: Balassagyarmat, a legbátrabb város. (Ha megkésve is, 2005-ben az Országgyűlés törvényben emlékezett meg a palóc főváros helytállásáról.) Ahogyan Sopront a hűség, a szatmári Zajtát a lelemény – Balassagyarmatot a bátorság mentette ki a mohó utódállamok karmaiból.
1919 elején a cseh hadsereg átlépte az Ipolyt, hogy megkezdje az előkészületeket a Vác–Gyöngyös–Miskolc-vonal megszerzésére, s a később Trianonban szentesítettnél jóval délebbre tolja ki az új csehszlovák állam határát. Arcátlanságért sosem mentek a szomszédba a Balassagyarmatra január 15-én bevonuló „győztesek”. (Pár hónappal korábban a cseh csapatok még a Monarchia katonáiként tették le a fegyvert az antant előtt.) Elfoglalták a laktanyát, a postát és a vasútállomást, majd nekiláttak az adminisztráció megszervezésének. Dacára annak, hogy a lakosság zöme magyar volt, kimondták a terület „önkéntes” csatlakozását a megszülető Csehszlovákiához, lecserélték a közintézmények magyar feliratait is.
Az agresszív nyomulás azonban megbosszulta magát, január 29-én a civil lakosság – polgárok, diákok, vasutasok – a közelben állomásozó magyar katonaság segítségével egyetlen nap alatt elkergette a latrokat.
A kérdés azóta is bennünk mocorog: ha más elszakított városban is sarkára állt volna a magyar?
