Talán mégsem kéne froclizni Szigetvár lakosságát azzal a jó ideje lebegtetett „ötlettel”, hogy épüljön újjá a hajdani minaret a legyőzött Zrínyi Miklós végvárában, merthogy azt szívesen venné a mai Törökország. Ankara anyagilag is támogatná a régi-új kegyhely kialakítását a városban, hiszen I. Szulejmán szultánt ma is nagy tisztelet övezi odahaza.
Csakhogy a szigetváriak, a magyarság másképp van ezzel. Megbocsátás és tolerancia ide vagy oda, nekünk rosszak az emlékeink Szulejmánról. Még a legvisszafogottabb krónikák is azt írták a nagy szultánról, véresebb agresszort keveset hordott hátán a föld. Életcéljának Magyarország leigázását tekintette: 1521 és 1566 között számos hadjáratot indított ellenünk, falvak százait gyújtatta fel, városok sorát lövette rommá, gyakorlatilag kiirtotta az Alföldet. 1526-ban, a mohácsi csata utáni győzelmi ünnepség mámorában sátra előtt kétezer hadifoglyot fejeztetett le. Uralkodásának közel fél évszázada alatt magyarok tízezreit mészároltatta le, százezreket hurcoltatott rabszolgaságba. Az elfoglalt területeken mindennapos volt a karóba húzás, a templomokat földig romboltatta
És akkor most, Zrínyi Miklós emlékévében mi, az életben hagyottak utódai segédkezzünk egy ütős szigetvári „Szulejmán-projekt” létrehozásában? Igaz, vannak, akiknek tetszik az ötlet. Szaftos bevételt hozna az idegenforgalomnak, halljuk a kalmármagyarok „hazafias érveit”. A fényességes szultán „megmentené” az eladósodott Szigetvárt.
Harag már nincs bennünk a százötven éves török turné miatt, de azért az árokbetemetésnek is vannak határai. Zrínyi Miklós vérrel áztatott végvára túl van a mezsgyén.
