Csütörtök délután írom ezeket a sorokat. Ez csak azért érdekes, mert még nem tudom, amit nyájas olvasóm már igen: mit játszottak az Európa-liga esti visszavágóin futballcsapataink: a Fehérvár, a Debrecen és a Honvéd. (A Fradi már szerdán bearanyozta az esténket, továbbjutott a sokszoros bolgár bajnok ellenében.) Vagyis még a drukkolás előtti futballizgalom állapotában vagyok. Hajrá, Fehérvár, Debrecen, Honvéd!
Vagy egyszerűbben, teli szívvel: hajrá, magyarok!
Jómagam hetedíziglen Újpest-drukker vagyok, de ez itt most lényegtelen. Év közben, bajnoki meccseken egymásnak feszülünk, ádáz rigmusokat faragunk, beszólunk a túlsó szektornak, ám ez most érvényét veszíti. Most nemzetközi meccsekről van szó, s ilyenkor a lila-fehér szín – akárcsak a többi klubé – piros-fehér-zölddé lesz. Hisz egy csapatban játszunk. Egy a zászlónk, egy a hazánk.
Alapvetés? Legtöbbünknek igen, de nem mindenkinek. Alapvetés az is, hogy az Európai Parlament „futballpályájának” tribünjein is a magyar indulóért szorítson, aki magyar, függetlenül attól, odahaza melyik „csapatban” játszik – aztán tessék, mi történik a brüsszeli lelátókon… Igaz, Farkasházy Tivadar futballszakértő „humorista” már néhány éve is azt találta mondani az ATV Egyenes beszéd műsorában (az akkor még ott páváskodó Kálmán Olgának), hogy őt boldoggá teszi, amikor a magyar válogatott kikap, mert ez is mutatja Orbán Viktor labdarúgással kapcsolatos elhibázott politikáját. Örül, mert a miniszterelnöknek rossz lett a napja…
Kíváncsi lennék, melyik csapatnak drukkolnának, mondjuk a momentumos nolimpikonok egy Fradi–Paris Saint-Germain mérkőzésen. Van tippem.
