Boldogult mesteremtől, jó Ruffy Pétertől tudom, hogy a betűvető embernek is jót tesz, ha olykor föláll a klaviatúra mellől, és arrébb tolva az íróasztalán heverő jegyzeteket, iratot, üres kávécsészét, minden átmenet nélkül kimegy a levegőre. A fényre. Hunyorogni, sóhajtani, járni egy nagyot az utcán, a parkban. Csak úgy, a puszta járás kedvéért. Néha egy pillanatra megállni, visszapillantani. Bemérni, hogy akkor hol is vagyunk most ebben a kusza, politikával mérgezett, megzavarodott világban.
Ilyen sóhajtós, visszapillantós napom volt tegnap. Valami szép, fennkölt gondolatsort próbáltam veretes irománnyá eszkábálni, de nem sikerült. Talán jobb is így, vigasztalgattam magam, elvégre ezeknek a jegyzetecskéknek nem is ez a jámbor céljuk. Az ő tisztük mindössze levetkőztetni, kikacagni a nagyvilág dagályosságait, a hétköznapok hivatalosságát, a hitehagyottakat, hazugokat. Ha kell, felhördülni, ha kell, cirógatni. Tolmácsolni az olvasónak magyarról magyarra. Nem, dehogy kell itt világot megváltani, örök érvényűt mondani! Az másnak a dolga… Kis rovatomat sem ezért találtam ki annak idején. Csupán saját szemüvegen át szeretném tudósítani a világot innen, az én klaviatúrám mellől. Ha megy, csengő hangon, ha nem megy, kissé rekedten…
Nagyjából idáig jutottam az elmélkedésben, aztán fölálltam az íróasztal mellől, s kimentem járni egy nagyot a mosolygós októberbe, harapni egyet a langyos őszből, hátha – „mint zsibbadt erek útjain a vér” – életre kel bennem valami épkézláb gondolat, amit majd belesimogathatok ebbe az újságcikkbe. (Hát így sikerült.)
