Elvetette a gabonát

Vasárnap este Tarlós Istvánra néztünk fel, aki nem azt mondta közönségének, hogy nem igazság ez így, én nem ezt érdemeltem. Pedig mondhatta volna.

Vannak emberek, akik még a kijózanító, nyers pillanatok mögött is keresik a magasztos magyarázatot. Hogy ennek „így kellett lennie”. Én is ilyen vagyok. Belebújunk annak az embernek a lelkébe, aki ott áll a pódiumon, a mikrofon előtt, és azt mondja: „…köszönöm ezt a kilenc évet…, ezt a huszonhárom évet, mert ez együtt még szebb volt…” Mi nagyra tartjuk azt az embert, aki csalódásában sem áll neki méltatlankodni. Pedig tehetné.

Vasárnap este Tarlós Istvánra néztünk fel, aki nem azt mondta közönségének, hogy nem igazság ez így, én nem ezt érdemeltem. Pedig mondhatta volna. Mondhatta volna, ha másért nem, mert épp néhány napja, hogy az Economist Intelligence Unit a világ legélhetőbb városai közé sorolta az ő Budapestjét. (Húsz helyet lépve előre olyan metropoliszokat előzött meg, mint London, New York, Los Angeles, Róma, Madrid, Dublin, Lisszabon.) Kilenc év alatt több fejlesztés történt a magyar fővárosban, mint az előtte lévő két évtizedben összesen. Kelet-Közép-Európa legjobbja, a turisták legkedveltebb célpontja lett Európában az a város, amelynek éléről Tarlós Istvánnak most mennie kellett.

Kölcsey sorai erősítsék meg őt: „Ellenség s ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs. Elveted a gabonát, s mennyi veszély nem vár arra a kikelés pillantatótól fogva aratás idejéig; s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni? És jól adá Isten, hogy sokszor s legtöbbszer a nemes küzdő elébe vetett akadályok éppen néki szolgálnak […], a tapsok hőse vállakon hordoztatik; de kevés idő múlva méltán vagy méltatlanul elhagyatva marad; boldog, ha sárral nem mocskoltatik be!” Végszó fölösleges.