A nemzeti múlt őrzőiben sok a közös. Az önzetlenség biztosan. Nagyszerű példa erre a dinnyési Alekszi Zoltán, aki évekkel ezelőtt úgy fejezte ki hazaszeretetét, hogy kertjének udvarán – saját pénzén – fölépítette a történelmi Magyarország hajdani várainak kicsinyített mását. Ha valaki, ő megfogadta Kölcsey sorait: „Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol.”
A Velencei-tó melletti, Nagy-Magyarországra formázott hatalmas várparkbejáratnál a kerecsensólyom ölelte Emese szobra áll. A határvonalat szegélyező sétautat kilencven kopjafa övezi, uralkodóinknak állítanak emléket – királyok, fejedelmek, kormányzók kanyargó glédája néz vissza ránk. Nevük alatt, az évszámok mellett néhány összefoglaló mondat három nyelven. (Mindenki kapott emlékoszlopot a legnagyobbtól a legfelejthetőbbig, a honalapítótól az országot elherdálókig – ilyen „nagyjaink” is voltak.) Részletesebb „uralkodótablót” még sosem láttam. A park közepén pedig a mesés erődítmények, méghozzá az anyavár eredeti anyagából. A hatalmas kert tavaly csodaszép skanzennel gazdagodott. Alekszi Zoltán birodalma a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült. Aki szeret a régmúlt históriájában barangolni, ki ne hagyja a Fejér megyei falucska várparkját!
A tulajdonos idén, a nemzeti összetartozás évében 15 ezer ingyenes belépőt ajánlott fel a 9–12. osztályos Kárpát-medencei magyar diákok részére. Napsugaras tavaszon meglátogatni a dinnyési „Nagy-Magyarországot”, kell-e fölemelőbb? Tüdőnek, szívnek nagyon ajánlott. Főképp a szívnek.
