A megbékélés csöndes napjai jönnek: mindenszentek, halottak napja. Félreteszünk minden földi viszályt, haragot, háborúskodást, ahogy ők is ott, az anyaföldben, az urnák fiókjaiban. A kalendáriumban csak egy napot kaptak halottaink, de ez csak a felszín – minden nap velünk vannak, ha megfeledkezünk erről, akkor is. Feladatuk van: emlékükkel rávenni bennünket a jóra, megóvni a ránk leselkedő rossztól. Utat mutatni, hisz a jelen az emlékek fundamentumán áll. A jóból építkezünk, a rosszból tanulunk. Ez a Jóisten akarata is.
A temetőkert avarillatú útjain csendben araszol az emlékező ember. Körötte semmihez sem hasonlítható szótlan sokadalom. A tekintetek mindegyikében ott egy félbeszakadt história, belékarolva bolyong az emlékező. Kegyelmi állapot. Szelíddé válik a múlt, az elszaladt élet hullámait kisimítja a béke. Tér és idő megszűnik, és a parcellák között araszoló ember hirtelen ráébred, milyen parányi szerepet játszik – jól- rosszul, de mindenképpen időhatárok között. Hiszen egyszer mindnyájunknak el kell menni. És ha menni kell, az útra még ideát kell felkészülni. Hitünkben megerősödve akarunk távozni, mert csak ez adhat megnyugvást. Még itt sétálok a temetői úton, a borostyánnal benőtt sírhalmok között, még terveim vannak, nyomot szeretnék hagyni magam után, de majd nekem is mennem kell. Hisz elhull a virág, eliramlik az élet…
Akinek sírhantja előtt majd megállsz, biztosan rád mosolyog, belőled meg előbújik egy régi pillanat, egy mozdulat, egy szó, amit még ő felejtett idelent.
Neki üzen majd a szál gyertya este az ablakodban.
