Idős cimborám kér, intézném el banki ügyeit. Pénzt venne ki, de már nehezére esik a járás, meg aztán hadd ne szerencsétlenkedjen ebben a maszkos sokadalomban a maga nyolcvanöt évével. Hogyne segítenék Lajosnak, jóravaló ember, régről ismerem, népben, nemzetben gondolkodik, meg aztán ő is Újpest-drukker… Mi kell még? Mondom is: egyet se félj, Lajcsi, hozom a pénzt! Jónak lenni jó. Rutinos ügyintézőként, mielőtt elindulnék, telefonálok a bankba, illetve telefonálnék… Ám az automata sajnálattal közli: „A megnövekedett hívások miatt hosszabb várakozásra kényszerül, hívását ismételje meg később.” Tíz perc múlva is ezt közli, fél óra múlva az ötödik kísérletnél is. Sebaj, majd személyesen.
Mielőtt Lajoshoz mennék a papírokért, megállok a fióknál, fogadnak-e, ha jövök. A biztonsági ember megnyugtat: hogyne, csak engem várnak. Fél óra múlva érkezem, hónom alatt minden létező dokumentum, számlaszámtól az oltási bizonyítványig. Negyvenpercnyi ücsörgés után szólítanak, ám alig nyújtom át a meghatalmazó fecnit, ügyintéző kisasszony már mondja, nem jó, mert nincs rajta, mennyi pénzt vennék ki, meg édesanyám nevét is kifelejtettem az adataim közül. – Pótolom – nyúlok a fecniért, de a kisasszony nem adja. – Ohó, erre már nem írhat semmit. – Sőt vissza sem akarja adni, mondván, fecnim immár a fióké. (Tízperces belső tanácskozás után – áthúzva, láttamozva – végül visszaadja.) Közben kiderül, műszaki okok miatt ma nem is tudnának pénzt adni. Jöjjek máskor.
Utóbb megtudom, a szám, amit oly lelkesen hívtam, nem is a kirendeltségé – országos szám, Battonyától Nemesmedvesig minden boldogtalan ügyfél ezt hívja. (Végszó törölve.)
