Ma lenne kilencvenéves Pongrátz Gergely. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy hosszú estén át beszélgethettem vele. Egy megemlékezésen találkoztunk még 1990-ben. Erős kézfogására tisztán emlékszem, meg arra, hogy megjegyezte, bátor vagyok, amiért meg mertem szólítani, hiszen engem, mint újságírót, biztosan figyelnek. Akár igaza is lehetett… Bajusz (így hívták egykori bajtársai a legelső pesti srácot) néhány nap múlva már nálunk vacsorázott. Ha ötvenhatról esik szó, mindig eszembe jut ez az el-elcsukló hangú, szenvedélyes történelemóra.
– Ha itthon maradok, a legelsők között akasztanak fel – mesélte.
– Jöhettem volna már az újratemetésre is, hívtak, de én azt mondtam: a kommunistákat nélkülem is el tudják temetni. Majd akkor jövök, ha kivégzett bajtársaim is megkapják a tisztességet. […] Azon döbbenek meg, hogy ötvenhat kapcsán itt minden Nagy Imréék körül forog, mintha ők csinálták volna a forradalmat. Ez nem igaz! A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta. Amikor jött az orosz invázió, már csak mi, pesti srácok álltunk a tankok elé.”
1991 nyarán, amikor kivonultak a megszállók, a kiürült mátyásföldi laktanya néhány épületébe egykori ötvenhatosok költöztek. Ők úgy mondták: megmutatni, hogy győztek. Ráncos, idős emberekből állt a csapat, legtöbbjük hosszú éveket töltött börtönben. Ha a harcokról beszélgettem velük, a szemük megfényesedett, volt, aki elsírta magát. Itt találkoztam utoljára Bajusszal. – Ha majd elmegyünk, ne oltsátok el utánunk a villanyt – mondta tréfás szomorúsággal.
2005 májusában a kiskunmajsai ’56-os Múzeum udvarán vitte el a szíve.
Borítókép: Pongrátz Gergely (Fotó: YouTube)
