Azóta, hogy pár éve saját aktképével tisztelgett a nemzetközi holokauszt-emléknap előtt, fokozott érdeklődéssel figyelem Lukácsi Katalin közéleti megnyilvánulásait. Afféle katasztrófaturistaként lesem. A Márki-Zay-hívő asszonyka minap a Kötöttfogás Extrában elhangzott egyik gondolatát osztotta meg közösségi oldalán: „A választás napján 1957. május elseje jött velem szemben” – írta. „Az 1956-os forradalom idején hiába mutattunk példát hősiességből és szabadságszeretetből az egész világ számára, csak pár hónapra rá a szabadságharcot orosz tankokkal leverő Kádár János előtt vonult fel a főváros.” Tanulság: „Nemcsak 1956 októberének, hanem 1957 májusának is népe vagyunk.” Ha már szembejött az a május elsejei nagytotál, talán azt is tudja Katalin asszony, hogy a „lelkes felvonulók” zöme a munkahelyi párttitkár visszautasíthatatlan javaslatára vett részt a bohózaton. Beszámolók szerint egymillió önfeledt ember haladt el a dísztribün előtt. Kádár János elvtárs, aki meghatottan integetett odafentről, visszaemlékezéseiben azt írta: ekkor bizonyosodott meg arról, hogy a fél évvel korábban legázolt „ellenforradalmat” végképp legyőzték – lám, hogyan hömpölyögnek odalenn a dicsőséges proletárdiktatúra hívei. Egyébként valóban megtelt a placc, ám a Hősök tere méretei miatt ez legföljebb 100-150 ezer lelkendezőt jelenthetett (lásd emberöltővel később a Csurka-nagygyűléseket) – ebből lett az idők során a belénk sulykolt „egymillió önfeledt ünneplő”. Akikre – mint a Népakarat című napilap akkori vezércikke írta – „az őszi lázálom után fölvirradt a gyógyulás napfényes reggele”. Bizony, Katika, föl kell gyógyulni a lázálomból.