A „hány gyereke van?” kérdésre ikreink születése után öt évvel azt mondhattuk, hogy öt. Padlásunkon még ma is megvannak gyönyörűen méretre válogatott, kimosott, bedobozolt gyermekruháink, kitisztított cipőcskéink. Immár első unokánknak hordjuk le a játékokat, ruhácskákat. Ahogy mi kaptunk, mi is adtuk, adjuk. Gyermekeinket nem divatlapokból öltöztetjük, működik a baba-mama klub, a frissen szülő édesanyák családjának a komatálrendszer, saját ifjúsági közösségünk több mint kétszáz fős. Gyermekeink ezt látják. A szülők nagy szívét. Nem csak éneklik a Halott Pénzzel, tudják is: „Mindegy, hogy gazdag vagy szegény vagy, ha a szíved elég nagy!” Tapasztalják a nagy szíveket.

Az állam mindenkori vezetőinek olyan rendszereket kell építeniük, amelyben garantálva van az a minimális segítség, ami egy fiatal párnak szükséges, legyenek ezek szellemi, lelki javak és anyagi, vagyoni előnyök egyaránt. Amikor ez megvolt, el is indult a gyarapodás, s megváltoztak a számok. A 2011-es évben egy abortuszra már 2,3 élveszületés jutott, 2021-ben, tíz év támogatási rendszerbővítés után már 3,73, a Covid és a háborús sokk után tavaly már alig húszezer abortuszra 3,5 élveszületés jutott. Ez jó szám, annak ellenére, hogy a 72 017 születés mélypont. Minden elhallgattatott szívhang, minden élni akaró kis magzatember hiányzik. Nagyon. Ha a szívhangrendelet nyomán annak meghallgatása (sokak szerint ártani nem használ vagy használni nem árt), nyomán csupán egy gyermekkel több születik is, nagy siker. Egy új Egerszegi Krisztina, egy Teleki Pál, egy Márton Áron, egy remek pék, asztalos, varrónő vagy mozdonyvezető?

Nemzeti sorstragédiáink sorában az abortusz élre állt. Ez pedig mindannyiunk közös felelőssége, mert a rendszerváltoztatástól mindmáig nem sikerült a nemzeti minimum egy tételmondatában egyetérteni. Próbáljuk meg: „Legnagyobb közös értékünk, jövőnk a magyar gyermek, akit fogantatásától megillet a legteljesebb élet joga. Ennek szolgálata minden magyar polgár feladata, az államnak pedig első számú kötelessége.”

A jövőnkről is gondoskodni akaró kormányok nagy gondban lehetnek, hiszen az abortuszok számának csökkenésével nem nő jelentősen a születések száma. Azonban a szívhangrendelet bevezetése óta egyvalami ugrás­szerűen megnőtt. A kórházban megszült és ott hagyott gyermekek száma. Talán nem véletlen. A tendencia nyilvánvaló, s mára a kórházban hagyott gyermekek száma eléri az évi kétezret. Egy kisközségnyi embert! Ezért nagy bizonyos Hegedűs Zsolt felelőssége – aki édesanyja szíve alatt táncolt először – a megígért teljes körű társadalmi egyeztetéseken, mert ez nem egy politikai szkanderparti. Itt előttünk egy „nemzetnek sorsa áll!”: az életnek előznie kell a halált, a gyermeki szívdobbanás jogának a (vélt) női szabadság ügyét. Itt együtt kell győznünk, megannyi veszteség után.

A nagy nyomorúsággal és a nagy pénztárcával, a kedvezményekkel, juttatásokkal nem jár együtt automatikusan az elég nagy szív, a magzatot megtartó szív. Talán ebben segíthet egy kicsi szívhang meghallgatása, hátha abban a szívösszhangzattani pillanatban nagyot dobban, nagyobbat, mint amit az áldozatok gondolnak. Az igazi áldozatok: a magyar édesanyák.

A szerző teológus