Az Arktisz csúcson szemtanúk szerint erősen megrendülve, vagy inkább sértődötten lépett fel. Nem engedett kérdéseket, és gyorsan eltűnt a kulisszák mögött. New York-i ENSZ-útját lemondták, hogy részt vehessen az Unió frakcióülésén. A szövetségi kancellár már a nemzetközi útinaptárát is ahhoz a veszélyhez igazítja, hogy a saját pártja otthon teljesen kicsúszik a keze közül.

Merz ismeri azt a mintát, amely most őt sújtja. Ellenzéki vezetőként nyilvánosan szétcincálta Olaf Scholzot: „Hol a vezetés? Így nem lehet országot kormányozni”. Scholz nem érdemelte meg a bizalmat. Ugyanezek a mondatok tapadnak ma őrá, mint az útszéli bogáncs. A választások előtt álló tartományi pártszervezetek tartanak a fellépéseitől, a frakció zúgolódik. Clara von Nathusius a Junge Unionból azt mondja, vele már nem lehet választást nyerni. Tino Schomann Mecklenburg–Elő-Pomerániában azt követeli, „szálljon le a székből”. Hans-Georg Maaßen Merz Bundestagbeli beszéde – amelyben a remigrációt etnikai tisztogatásnak titulálta – és Szász-Anhalt után már nem tartja vállalhatónak. Aki a kancellári hivatal tekintélyével egy ellenzéki pártot a nemzetiszocialista bűnök közelébe tol, maga szítja azt a megosztottságot, amelyet másoknak felró.

A CDU bázisa is csak megerősíti a képet. Polgármesterek, mint például Kevin Wiest Oberstadionban, kilépnek, és kifejezetten vállalhatatlannak nevezik a kancellár politikájának hiányosságait: elhúzódó kórházreform, útdíjvita, a szociális kiadások elszabadulása, nyugdíjreform, a romló közbiztonság, a volt frakcióvezető Jens Spahn béranya ügye. A CDU színtelen, szagtalan korábbi parlamenti frakcióvezetője, Carsten Linnemann már ötvenezer tag várható kilépésére figyelmeztetett. Ez egy ébresztő, amelyet a Konrad Adenauer házban láthatóan senki sem akar hallani. A bázis tiltakozó levelei és a szászországi körzeti elnökök írásai iránymutató vezetést, önkritikát, kíméletlen elemzést, végső esetben rendkívüli pártkongresszust követelnek. A szájak elé tartott kezek mögött ilyen mondatok keringenek: „Már nincs tekintélye.”, „Ő nem a megfelelő ember.” Állítólag már egy harminc képviselőből álló rebellis csoport kancellárváltási vagy kisebbségi kormányzati forgatókönyvekről tárgyalt.

A kancellár válasza nem egy nyílt szavazásra való felhívás a Bundestagban, hanem egy gyáva bizalmi szavazás belengetése egy kisebb körben. Több egymást megerősítő tudósítás szerint Merz azt fontolgatja, hogy Mecklenburg–Elő-Pomeránia és Berlin tartományi választások estéjén összehívja a CDU elnökségét és a CDU/CSU tartományi miniszterelnökeit. A kikényszeríteni szándékolt döntés: „támogatni vagy megbuktatni”. Aki nem akarja tovább támogatni a kancellárt, az merjen felállni, mondja ki, hogy hogyan akarják a leváltását, és ki vegye át a helyét. Ennek semmi köze az Alaptörvény 68. cikkéhez, miszerint a kancellár bizalmi szavazást kérhet maga ellen a szövetségi parlamentben. Merz nem meri ez a kérdést a parlamentben feltenni, hanem az utolsó támfalat keresi a funkcionáriusoktól, akiknek el kell dönteniük, hogy vagy együtt mennek vele a süllyesztőbe, vagy inkább őt dobják be a levesbe. Vasárnap este a politikai szakácsoknak színt kell vallaniuk. Hendrik Wüst, Boris Rhein és Markus Söder miniszterelnököknek és főszakácsoknak van elég súlyuk ahhoz, hogy meggyorsítsák Merz kancellárságának végét. A közvélemény már szavazott, a megkérdezettek 73 százaléka nem hiszi, hogy Merz képes az ország problémáinak a megoldására. Ezzel Merz kivívta a valaha legnépszerűtlenebb kancellár címét.

A hétvégi időzítés átlátszó. Az elnökségnek azelőtt kell állást foglalnia, hogy a választási prognózisok tovább gyorsítanák a lázadást. Mecklenburg–Elő-Pomerániában az Uniót hat-hét százalék körüli eredmény fenyegeti, de a kiesés a tartományi parlamentből is benne van a pakliban. Berlinben 20 százalék körül áll, fej-fej mellett a Baloldallal (Linke), és kockáztatja a Vörös Városháza vezetésének elvesztését. A berlini CDU-nak is egy új reformkurzust kellene felmutatnia: adócsökkentést, alacsonyabb energia- és üzemanyagárakat, a lakáshelyzet javítását, A baloldallal állandó harc folyik a nagy lakáskonszernek államosításának témája körül, amit a balliberális szavazók már évek óta vehemensen követelnek, de amit a CDU nem mer felvállalni.

A pártban mindenki tudja, hogy a kancellárcsere nem lenne könnyű. A lehetséges utódok egymást blokkolják. Wüst tapasztalt kormányfőnek számít, akit az SPD és a Zöldek is elfogadnának, de ellene szól, hogy 2027 áprilisában tartományi választás lesz Észak-Rajna–Vesztfáliában. Markus Söder kizárja, hogy a CSU buktassa meg, a felelősséget inkább áthárítja a CDU-ra, már csak azért is, mert a CDU-frakcióban vele szemben vannak fenntartások. A hesseni miniszterelnök Boris Rhein konzervatív tűzfalkritikusként próbál magának profilt építeni, és éppen ezért támadják belülről. Alexander Dobrindt (CSU) belügyminiszter kompromisszumos jelöltként bukkant fel. Az Unió frakcióvezetői székéből a béranyaság miatt kiebrudalt Jens Spahn demonstratívan Merz mögé áll és kivár. Az ellenfelek patthelyzete jelenleg Merz életbiztosítása.

Ezért merülnek fel további lehetséges kiutak, amelyek hónapokkal ezelőtt még elképzelhetetlenek voltak. Szóba jöhet egy kisebbségi kormányzás, ha Bärbel Bas (SPD) munkaügyi miniszter és SPD-társelnök menesztése és emiatt az SPD-nek a kormányból való kilépése után, végső esetben az AfD megtűrésével. Noha Merz eddig kategórikusan elutasította a kisebbségi kormányzást, de hát mit érnek az ő ígéretei? A YouGov közvéleménykutató mérése szerint a megkérdezettek 51 százaléka utasítja el az AfD-nek egy CDU/CSU-val közös koalícióból való elvi kizárását. A tűzfal a lakosságban gyorsabban omlik le, mint a politikusok hegyibeszédeiben.

Az Unióra leselkedő igazi veszély nemcsak az elnökségben és a frakcióban van jelen, hanem a szavazópolgároknál. Egyre több korábbi biztos CDU-szavazó az AfD-ben látja a konzervatív értékek megőrzésének kulcsát. Nem azért, mert egyik napról a másikra radikálissá váltak, hanem mert azt, amit az állítólagos politikai közép eddig nyújtott, nagyobb megpróbáltatásnak érzik: a zöld energiapolitika továbbvitelét, rekordeladósodást, a dolgozó középosztály terheit, azt az érzést, hogy Németország a fél világ szociális hivatalává vált, a migráció következtében romló közbiztonságot, miközben az infrastruktúra szétmállik. A nappalikban és kocsmaasztaloknál zajló csendes váltás veszélyesebb az Unióra, mint bármely nyílt botrány. Az elégedetleneknek nem is kell AfD-re szavazniuk. Otthon is maradhatnak.

Magát a legélesebb kontrasztot Merz szolgáltatja. Ő az az ember, aki egy minapi kijelentésében elutasította az alkotmány 5. cikkelye garantálta szabad véleménynyilvánítást, és a polgárokat meg akarja védeni „a hamis információktól”. Ő az az közgazdász, aki egykor egy söralátétre írható adóbevallás PR-ötletét bedobta a köztudatba. Merz kancellárságát a be nem tartott ígéretek, a becsapott választók, az elmaradt strukturális reformok sora jellemzi.

Merz önkéntes lemondásában senki sem hisz. Egy konstruktív bizalmatlansági indítványra senki sem vállalkozik. Az SPD retteg az előrehozott választástól és hallgat. A CDU elnöksége és a szövetségi választmánya a beletörődésre van hangolva, nem a lázadásra. Wüst, Rhein, Günther és Kretschmer miniszterelnökök lapítanak, egyik sem mer királygyilkos lenni. Egy közös nyilatkozatban most még támogatásukról biztosították a kancellárt. De ki hisz ma még a szavaknak? Ide tettek kellenek!

A döntés szeptember 20-a utánra marad: először talán pártelnökként váltják le, abban a reményben, hogy magától bedobja a kancellári törülközőt. Ha mégsem, akkor ki kell találniuk, hogy milyen módon dobják a levesbe? Ha a béna kacsa tovább maradna a politikailag már eltemetett hivatalában, akkor a ma még 20 százalékos Unió tovább zuhanhat a politika süllyesztőjébe. De a túlélési ösztön előbb-utóbb bekapcsol a CDU vezető politikusaiban is, főleg azért, mert a Junge Union fiataljai már rugdossák tűzfalat, mert érzik, hogy csak az AfD-vel lehet jövőjük.