A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a Tisza-kormány megalakulása óta nincs egyértelműen egy kézben a magyar vidék jövőjének teljes politikája. A mezőgazdaság az agrárminisztériumnál, a vidék- és településfejlesztés Lőrincz Viktória ilyen nevű minisztériumánál van, míg az EU-s források egy részéért más tárca felel. De a széttagoltság másutt is megjelenik. Az agrár-vidékfejlesztési támogatások ügyében továbbra is több intézmény végzi a végrehajtást, köztük az államkincstár és a kormányhivatalok. És éppen ez, a szétválasztás az új struktúra egyik legnagyobb hibája. Ha ugyanis feldarabolnak egy rendszert, akkor senki nem felel a teljes egészért. És ez már nem egyszerű szervezési probléma, ez felelősségi probléma.

Bár a szervezeti gondok már önmagukban is kellően súlyosak, az igazi gócpont mégsem itt van. A politikai kudarc abban áll, hogy nincs világos válasz arra, mit akar Lőrincz Viktória vezette Vidék- és Településfejlesztési Minisztérium megváltoztatni. Egy új tárcának az első hónapokban ki kellene mondania, hogy mi volt rossz eddig, és mit fognak másképpen csinálni. Ehelyett jelenleg sokkal inkább programok és pályázatok láthatók. A minisztérium kommunikációjában például megjelent az EU vidéki paktumához való csatlakozás is. Ez önmagában pozitív lépés, de egy nemzetközi együttműködés nem helyettesíti a magyar vidék saját fejlesztési stratégiáját. A valódi kérdések sokkal keményebbek. Miért fogy a falvak népessége? Miért nem térnek vissza a fiatalok? Hol lesz vidéki munkahely? Mi lesz a kisgazdaságokkal? Hogyan lesz jövedelmező a helyi élelmiszer-termelés? Ki dolgozik majd 10-15 év múlva vidéki gazdaságban? Mi lesz a vízhiánnyal? Mi lesz az elöregedő falvakkal? Hogyan lehet a vidéki térségekben valódi hozzáadott értéket előállítani? Ezekre kellene a minisztériumnak válaszolnia.

Az első száz nap alapján ki lehet mondani, hogy a Vidék- és Településfejlesztési Minisztérium létrehozása nem jelent valódi fordulatot a magyar vidékpolitikában. Lőrincz Viktória miniszter bajban van: a tárcája eddig nem tudta bebizonyítani, hogy az új kormány valóban új vidékpolitikát épít. Nem látszik az a nagy, koherens szakpolitikai fordulat, amelyet a miniszter a kinevezésekor ígért. A tárcavezető fő vállalásai között szerepelt vidékpolitikai fordulat, erősebb önkormányzatiság, decentralizáció, integrált fejlesztéspolitika, a város és a vidék kapcsolatának újragondolása, a területi különbségek csökkentése, valamint az önkormányzatok nagyobb önállósága. Egyik fontos mondata pedig így szólt: „Erős vidék nélkül nincs fenntartható város.” Ez jó politikai és szakmai alapvetés, amit most már eredményekkel kellene megtölteni. Ezeknek pedig se hírük, se hamvuk.
Az első száz nap leggyengébb pontja az önkormányzatokkal való együttműködés. Lőrincz Viktória a helyhatóságok önállóságának visszaadását ígérte, de az érintettek sajnos semmilyen szakpolitikai koncepciókról nem hallottak, és az önkormányzati államtitkári poszt körül is bizonytalanság volt. Ez súlyos politikai jelzés.

S maradjunk is a minisztérium működésénél, konkrétan a vezetőknél, ugyanis itt is nagyon komoly figyelmeztető jelek mutatkoznak. Augusztusban új közigazgatásért felelős államtitkárt neveztek ki Bencsik András személyében, viszont augusztus 30-án egy helyettes államtitkár távozásáról érkeztek hírek. Mészáros Renáta egy somogyi falu jegyzői állását hagyta ott a helyettes államtitkári pozíció kedvéért: júniusban kezdett a tárcánál, majd néhány hét után le is mondott. Szomorú, hogy miközben máris elhagyja a miniszté­riumot egy vezető, aközben számos területen még mindig nem történt meg az új szereplők kinevezése. Ez nemcsak szomorú, de veszélyes is, a Vidék- és Településfejlesztési Minisztérium ugyanis kulcsfontosságú ügyköröket felügyel. Ilyen például a falu- és vidékfejlesztés, az önkormányzatok, vagy épp a területi közigazgatás. Létkérdés a megfelelő támogatási környezet kialakítása, a magyar vidék felzárkóztatása, és versenyképességének folyamatos fokozása.

A vezetői válság mellett elakadt ügyekről és elkésett döntésekről is szóltak hírek, ezek pedig Lőrincz Viktória pozíciójának megingását jelzik. Ha ugyanis egy új minisztérium első száz napjának végén vezetői válságról kezdenek beszélni, az már önmagában hitelességi probléma. A tárca első száz napjának végére három dolog egyszerre kezdett veszélyessé válni: nincs még látható vidékpolitikai áttörés, az önkormányzatok egy része továbbra is várja a konkrét koncepciót és megjelentek a minisztérium belső működését kritizáló politikai állítások. Ez így együtt már miniszteri kockázat.

A helyzet az, hogy nem új vidékpolitika született, csak hosszú vajúdások árán egy olyan új minisztérium, amely négy hónap után sem állt fel. Ez már a miniszter személyes politikai felelősségének kérdése.