Feszültség van mindenütt, ahová a rút politika beteszi a lábát. Ilyen a világ. Vagy ilyenné tettük? Ki tudja… Ráadásul a helyzet egyre rosszabb. Nyílt utcán, villamoson, piacon is képesek egymásnak ugrani emberek, ha ütközik a pártállásuk.
Kipróbált barátságokat is meg tud fertőzni a politikai másként látás. Az sem ritka, hogy rokonságon, családon belül robban ki a világnézeti adok-kapok.
Közelgő össztársadalmi megegyezésről, reánk köszöntő, burukkolós családi békéről lassan már csak a népmesék zárómondatában olvashatunk: „…és boldogan éltek, míg meg nem haltak”.
Nem volt ez mindig így. Mikszáthék korában – mennyit írt erről a Nagy Palóc – még az esti tarokkpartik közben is a politikáról ment a szó, sőt akkor ment csak igazán.
Óh, azok a régi szép idők! Bezzeg mi, ha néhanapján kártyázni kezdünk, már a játék legelején egyezményesen rögzítenünk kell: a béke érdekében még csak utalás se hangozzék el politikusokról, regnáló kormányról. Isten mentsen tőlük! Snapszli közben se Orbán, se Gyurcsány, se Putyin, se Biden ne tegye be a lábát a házba! Ki innen! Pártokról meg végképp semmit a parti alatt, a kampányízű beszólásokról nem is beszélve! (Legutóbb már azon élcelődtünk, bent maradhat-e a kutya a házban parti közben. Nincs-e abban áthallás, hogy ő csupán egyfarkú?)
Néha hosszan elmerengek, vajon ebben az egymásnak ugrasztott, agyonpolitizált világban el tudnánk-e még beszélgetni egymással mindenféle mesterkélt tabufékek nélkül? De hát miért ne tudnánk? Attól, hogy ő úgy látja a világot, én meg így, még összeérhet a vállunk.
De jó is lenne!
Borítókép: Mikszáth Kálmán (Forrás: vers.hu)
