1914. december huszonötödikét írták, karácsony napját. Akkor már öt hónapja rengett a föld, ám azon a jeges éjszakán egyetlen lövés sem dördült, egyetlen gránát sem robbant a nyugati fronton. Az elgyötört bakák kimásztak a fagyos gödrökből, és fegyvertelenül elindultak a szemközti árkok felé. Ha csak néhány órára is, béke lepte be a hosszú frontszakaszt. A katonák elvegyültek egymás között, beszélgettek, kenyeret, szivart kínáltak egymásnak, megsárgult fényképeket mutogattak a másiknak. Volt, ahol futballmeccset játszottak.
Közben eltemették a szöges drótok közt heverő, elfagyott halottaikat.
Milyen is lenne, ha az ember mindig azt tehetné, amit a szíve diktál! Hiszen az a kéz, amely szuronyt márt a másikba, lám, tud kenyeret is szelni, fényképalbumot lapozgatni. Ha őrajta múlna, messzire dobná a fegyvert, de az életét is kockára tenné a fényképalbumáért.
Gyóni Géza költő 1914 nyarán romantikus hősként, lelkesen indul a keleti frontra. Az első napokban még a galíciai lövészárokból is lelkes költeményeket küld haza – aztán hamar kijózanodik…: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket:/ A hitetleneket s az üzérkedőket. (…)/ Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;/ Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;/ Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,/ Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!”
A vágy a háborúságra sosem belülről jön. Az ördögöt keresd mögötte! A háborúk parazitáit, a hadiszállítót, a fegyvergyárost, a temetkezési vállalkozót… Azokat, akik tönkremennének a békében.
A kétkezi ember szeretetre születik. Hiszen jónak lenni jó. Ilyen egyszerű.
