Jártamban-keltemben visszatérőn kapom a kérdést: létezik-e független újság, független újságíró? Dehogy létezik! Még ha kiírja is a lap a fejléce alá, az újságíró meg a névkártyájának második sorába, hogy független, igazából akkor sem az. Hamis lózung. Ha nem világnézettől, párttól vagy „csupán” kenyéradó gazdájától, akkor önnön ideológiájától függ mindkettő. A szépen csengő függetlenség, az „arany középút” csak vágyott, laboratóriumi szamárság. Felejtsük el!
Az íróemberhez is szól Kölcsey Ferenc intelme:
Mindenre készen lenni polgári kötelesség. S e kötelesség parancsolja a valót és igazat nemcsak megismerni, nemcsak szeretni és tisztelni, de bátor szívvel kimondani és pártfogolni is. Az elpalástolt való s a pártfogás nélkül veszélybe süllyedt igaz gyalázatára válik a nemzetnek.
Micsoda? „Pártfogás nélkül veszélybe süllyedt igaz”? Hogyan van ez? Pártfogó kell az igazságnak, hogy talpon maradhasson? De még mennyire! Ne vágjunk naiv ábrázatot, hogyne kellene a pártfogó! Az újságnak, hogy tehesse a dolgát, az olvasó pártfogása kell. Hogy legalább ő, akinek írjuk a lapot, higgyen abban, hogy a szerkesztő, a szerző nem takargat semmit, ellenben makacsul kutatja az összefüggéseket a hírek rengetegében. Nem „függetlenkedni” akar (azonos távolságot tartani jobbra, balra), hanem az igazról szeretne hírt adni. Igen, pártosan, a saját meggyőződése szerint. Hiszen – erre is van Kölcsey-idézet –: „Több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől. Ennek szavai elhangzanak, az író pedig maradandó bötűkbe önti gondolatait, s messze vidéken s jövendőben is óhajt olvastatni.”
Én is így vagyok a magam bötűivel.
