Az utolsó Baradlay is elment; kilencvenévesen elhunyt Mécs Károly. A Kossuth-nagydíjas, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Nemzet Művésze, érdemes és kiváló művész alighanem A kőszívű ember fiai című kétrészes filmben lopta be magát végképp mindnyájunk szívébe. Baradlay Richárd kapitány emlékezetes megformálása okán ő lett a „leghuszárabb” magyar színész. Személyesen ismerhettem Baradlay kapitányt, századának közhuszára voltam Várkonyi Zoltán filmjében. (Ifjúkoromban, a hatvanas években mint „szabadnapos” öttusázó sokat kaszkadőrködtem a rendezőóriás történelmi filmjeiben. Várkonyi lovagolni, vívni tudó, kellőképpen zsivány srácokat keresett. Beváltam.) Arra tisztán emlékszem, Károly nemcsak kifogástalan tiszti eleganciával formálta meg a szerepét, remekül vívott és biztosan ült a nyeregben is. Hitelesebben nem is szólhatott volna szájából a parancs: „Nyergelj, fordulj!”
Az igazi óriásokhoz az embert az apró emlékek kötik. És minél távolibb a kép, az nemhogy fakulna, egyre fényesedik. Valahol úgy nyilatkozott, maga volt a boldogság Görgei Artúrt alakítania Illyés Gyula drámájában, a Fáklyalángban. Ami megfogta a szerepben, az a tábornok igazsága, hazaszeretete, tisztessége és a becsülete volt. „Átéreztem azt a fájdalmát, ahogyan el kellett viselnie még azt is, hogy azt kiabálták a háza előtt, hogy áruló, miközben ha valaki, ő biztosan nem árulta el a hazáját.”
Mécs Károly – ahogyan néhai „Baradlay testvérei”, Tordy Géza és Bitskey Tibor is – a szó legnemesebb értelmében magyar ember volt. Szolgálta közönségét, nemzetét. Velünk marad.
Borítókép: Mécs Károly (Forrásó: Filmarchív.hu)
