In illo tempore

Ahogyan az evangélisták oly gyakorta belefogni szoktak: „In illo tempore”, vagyis: „azidétt” (abban az időben). Magyarán: az én időmben. Mert az én időmben az éjféli misén, bevonulásra felharsant a dávidi zsoltár: „Miért döhöngenek a nemzetek, terveznek céltalan dolgokat a népek? Quare fremuerunt gentes: et populi meditati sunt inania?” Vagy más, újbándi magyarításban? „Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek?” Fura módon, a második zsoltárnak a fortissimo felütését az alig pár éve kiadott új misekönyv a szentkarácsonyi éjféli mise introitusából elejti, kihagyja. Vajon miért?
Ami elindít bennem egy gondolatsort, s ha kiragadnék belőle valamit, az az lenne elsőül, hogy mi sem volna ennél jobb, ennél időszerűbb expozíció a mi korunkra, a mi dolgainkra, mint éppen ez. Ma már nem az asszíroktól megörökölt abakusszal, hanem a félelmetes pentiumos komputerekkel dolgozik a statisztika; s az okosok szerint, anélkül, hogy valamit is beletápláltak volna, akad egy szuperkomputer-szörnyeteg, amelyik kiszámította, hogy a második világháború befejezése (és feledésbe merülése) óta eltelt négy és fél évtized alatt négyszáznál több határvillongás, helyi háború, alkalmi öldöklés, etnikai tisztogatás, ősellenségirtás és különféle összecsapás volt, amelyekben többen vesztették az életüket, mint a két világháborúban együttvéve. Vagyis, más szóval: megtörtént a harmadik világháború, csupán részletekben, még a holokauszt is bekövetkezett, apránként törlesztve, s ki hadi szekercével mészárolt, ki fúvókával lőtte ki mérgezett nyilait, ugyanolyan eredményes, de jóval olcsóbb volt, mintha a nagyhatalmak elvesztegették volna atombombáikat…
Másodjára meg az jutott eszembe, hogy milyen találó a zsoltár latin változatának fogalmazása, az, amit a magyarítás hol „céltalan dolgoknak”, hol „hiábavalóságnak” nevez: inanis – ami annyi, mint hiú, öntelt, ostoba; lévén az inanitas annyi, mint üresség, tartalmatlanság, bődületes ostobaság. Mennyi üreslelkűség, a bődületes ostobaságnak mennyi „leleménye” kellett ahhoz, hogy a harmadik világháború bekövetkezzék „suttyomban”, a hátunk mögött? Hová tettük az eszünket, amelyre olyan büszkék vagyunk? Ezernyi ezer a pogányság „dühösködése”, de pogánynak mondhatjuk-e az egyistenmeghívő iszlámot, ha fundamentalista és a görbe kard élével adagolja és képzeli a maga sivatagi és hegyi „evangelizációját”? Pogánynak mondhatjuk-e az északír protestánst és katolikust, ha Jézusuk közös ugyan, de a közösen meghitt és vallott Jézus nevében egymás torkának esnek? Vagy miféle, az Egy Szent Demokrácia jegyében való „megújhodást” várhatunk olyan százmillióktól, akik elverik maguktól a demokráciát, hitvány portékának tekintik a szabadságjogokat, és a szó szoros értelmében „a lábukkal szavaznak” – amikor választáskor messze elkerülik a szavazófülkéket? Mihez kezd a demokrácia „elméletével és gyakorlatával” az a kormány, amelyet az elenyésző „többség” választ meg egy olyan, világhatalomra törő óriási országban, ahol az inanitas, a lelkek üressége/ostobasága következtében a demokrácia – patthelyzetbe kerül…?
Miért is van az, hogy az embernek az éjféli mise után is menekülhetnékje támad, ha nyájas-udvariasan kell végighallgatnia oszláskor közvetlen szomszédja tajtékzó dühkitörését az északír protestánsok ellen, akiket legszívesebben „a tengerbe szorítana” – vajon nem ilyen pogányos dühösködésekről szólott bevonulásra a szent zsoltár?! Minden történelmi kor a Rémlátások Katalógusa, a Hieronymus Bosch festette borzalomtömeg – közelről; de idilli fényben felragyog, ha a megszépítő messzeségből elmosódnak a részletek és a legpompázatosabb interlúdiumokra ráirányítjuk a színházi sportokat. Ilyen volt a kora középkor egy múlt század végi történész és archivista, R. S. Maitland meglátása szerint, aki elátkozta a könyvnyomtatás feltalálását (mit szólt volna a komputerforradalomhoz?), és az elősettenkedő sátánivadék, a felvilágosodás sakkban tartására üdvösnek és kívánatosnak tartotta annak az állapotnak az állandósítását, amikor az arany illuminációkkal „feldobott”, kéziratos kódexet csupán a dúsgazdag írástudó szerezhette meg, lévén az ára: három falu, jobbágyaival egyetemben. Könyvtáram kincsei között tartom számon a bogaras öregúr kétkötetes opusát, amelynek gúnyosan The dark ages (A sötétség kora) címet adta; s van úgy, hogy néha szeretnék beköltözni álomlátásaiba arról az idilli középkorról, amelyben még tele tüdőből fújták kedvencemet a Karácsonyi énekek oxfordi gyűjtéséből – azt a bájos románcot, amely emberközelbe hozza az istenséget, és istenközelbe emeli az embert – s címe:
A cseresnye csodája…
Vén-öreg csont vala József / alig vitte már a lába / Máriát, hogy hitveséül fogadá Gálileába. // Egyszer mennek-ballagdálnak / egy cseresnyés kerten által / mosolygó piros cseresnye / minden fáján, garmadával. // Szelíd szóval felfelelé / a Szűzanya: „Édes férjem tekintsd áldott állapotom / s szem cseresnyét szakíts nékem!” // Kemény szóval felfelelé / József: „Meg ne halljam esmég! / Az kitől te várandós vagy / majd szakít néked cseresnyét.” // Titkos szóval felfelelé / Kisded az Anya méhében: / „Nagy fa, te hajolj le hozzá / ágad is kínálva szépen!” // Úgy bókol a nagy fa hozzá / fürjivel is tenyerébe / Szűzanya is örvend: „József! / Dúskálok a cseresnyébe!” // Juházkodva szólal József: / „Igaztalan voltam véled / feledd is el, Boldogasszony / a sok dorgáló beszédet // cseresnyézzél, én Máriám / szeddegéljed mind az ágon / abban leljem én örömöm / dicsőségem, boldogságom!” // S kötényében Szűz Mária / a pirosló cseresnyével / hazafelé vette útját / szentelt méhe gyümölcsével.
A szerző író (London)