Horn Gyula mint a nemzet tanítómestere

Barátaimmal meglehetősen sokat tépelődünk azokon az okokon, melyek közrejátszhattak a polgári oldal választási vereségéhez. Hogyan lehet az, hogy a magyar nép, amely a ’90-es évek előtt még anyagi áldozatra is kész lett volna, hogy megszabaduljon az állampárttól, annak vezetőitől, ’90 után már második alkalommal hozza vissza a hatalomba a régi kádereihez ma is ragaszkodó MSZP-t. Ennek feltehetően sok oka van, egyik az a csodálatos amnézia, amellyel a Teremtő megáldott bennünket, amely segít abban, hogy megfeledkezzünk a régmúlt kellemetlen eseményeiről, megpróbáltatásairól. Elősegítik ezt az állampárt átmentett ideológusai, politikusai, akik a média különböző fórumain nap mint nap fáradhatatlanul győzködnek bennünket, hogy zárjuk már le a múltat, tegyük túl magunkat a közelmúlt történésein és csak a jelennel foglalkozzunk. (Ma már lassan megbocsáthatatlan véteknek számít a kommunista szó kiejtése: az MSZMP régi oszlopos tagjai sértésnek veszik, ha ezzel a régen büszkén viselt jelzővel illetjük őket.) Ugyanakkor közíróink egy része mindent megtesz, hogy emlékeztessen bennünket a nácizmus szörnyűségeire, azokra a veszélyekre, amelyek akkor várnak az országra, ha a szélsőjobb nagyobb teret kap. Teljesen megértem azokat a honfitársaimat, akik – sok esetben személyes, tragikus okok miatt – érzékenyen reagálnak minden jobboldalról jövő szélsőséges megnyilvánulásra, kirekesztő nézetre. A baloldalnak is tolerálnia kellene azonban azoknak az érzéseit, akik megszenvedték a kommunizmus terrorját és/vagy erkölcsi érzékük tiltakozik az ellen, hogy azok vezessék az országot, akik korábban a diktatúra aktív katonái voltak. Már azért is, mert míg a nácizmus szörnyűségeit elkövetők már nemcsak a földi bírák, hanem a menynyei ítélőszék előtt is feleltek tetteikért, a szovjet birodalom által hazánkra kényszerített eszme hívei és végrehajtói közül sokan itt élnek közöttünk. Az új generációkat mindkét önkényuralom borzalmaival meg kell ismertetnünk. Mindezek fényében vizsgáljuk meg: hogyan vélekedik a közelmúltról Horn Gyula volt miniszterelnök – akinek kétségkívül elévülhetetlen érdemei vannak pártja átmentése és megerősítése terén –, aki erről a Népszabadság július 5-i számában nyilatkozott.
Az interjúban kiemeli, hogy Magyarország már a hetvenes években hangsúlyt helyezett a nyugati kapcsolatok ápolására, ami – szerinte – rendhagyó volt a többi szocialista országhoz képest. Ez valószínűleg így volt, de az se tagadható, hogy minden szocialista ország próbált a nyugati országokkal valamiféle kapcsolatot kiépíteni, hiszen ez – áttételesen – a rendszer és a nép által „választott” kormányok bizonyos fokú elismerését is jelentette. A mi külpolitikánkra azonban – ellentétben például a románokéval – a Szovjetunió iránti hűség, a lojalitás volt a jellemző. Nem véletlen, hogy Ceausescut – önálló külpolitikai megnyilvánulása miatt – Nyugaton milyen ünnepléssel, államfőknek kijáró hódolattal fogadták. (Elszomorító, hogy közben eltekintettek attól a terrortól, amelyben ez a „nagy” államférfi saját hazáját részesítette.) Arra is emlékeznünk kell, hogy a Los Angeles-i olimpián nem a Nyugat felé kacsingató Kádár-ország sportolóit ünnepelte hosszasan a százezres tömeg, hanem a román versenyzőket. A mi pártunk, amelynek, mint mostanában „kiderül”, minden törekvésében az dominált, hogy elszakadjanak a patronálótól, közeledjünk a Nyugathoz, amelyben a haza védelmében a kémelhárítók hada próbálta kiszűrni a KGB-s ügynököket(!) – még azt sem tudta (akarta?) elérni, hogy sportolóink részt vegyenek a Los Angeles-i olimpián.
Rendkívül tanulságos, ahogyan Horn Gyula a rendszerváltozásról beszél. Természetesen ez is – mint minden más – a párt érdeme. Micsoda sajátságos szemlélet van a következő állítás mögött: „Tény, hogy elsősorban a reformerők (más szavakkal ők, a párton belüli reformerek – S. F.) fogalmazták meg a rendszerváltás szükségességét. Azt, hogy az állampárti rendszer antidemokratikus és teljesítményellenes.” Horn Gyula teljesen eltekint attól, hogy ezt a tételt fogalmazta meg ’56, ezt a nézetet vallották mindazok, akiket kivégeztek, bebörtönöztek vagy kiüldöztek az országból és azoknak a nagy többsége is, akik a röghözkötöttségük miatt itthon maradtak. Ha közülük bárki is felfedte vagy hangoztatta az állampárt antidemokratikus voltát és ellentmondásait, azonnal a börtönben folytathatta volna elmélkedését. Milyen különös, hogy erre az MSZMP reformerei csak ’89 körül jöttek rá, amikor már a szocializmus-kommunizmus megvalósíthatóságában, életképességében a „mintaországban” is kételyek merültek fel. Amikor már gazdaságunk – az „ellenségtől” felvett dollármilliárdok ellenére – az összeomlás szélén állott. Való igaz, hogy miután az ’56-os forradalmat leverték és megtorolták, a hatalmasságok lazítottak kötelékeinken. Tapasztalatból tudták, hogy ezt a népet nem lehet hosszú távon bilincsben tartani, karanténba zárni. Valóban voltak a Kádár-korszak alatt reformok, de ezek elsősorban a rendszer, a kommunista párt hatalmának fenntartását célozták. Ezzel egy időben létrehozták az ügynökhálózatot: a lakosság minden szavát és megmozdulását rögzítették. Megalakították az elnyomó gépezetet, a megszálló hadsereget segítő fegyveres testületet, a munkásőrséget is. Mindezek ellenére a magyar nép, alkalmazkodva a körülményekhez, tovább tágította a szabadság korlátait.
Horn Gyula Kádár János „politikai művészetéről” beszél, aki valamiféle szociáldemokrata politikát szeretett volna megvalósítani. Ez meglehetősen különleges szociáldemokrata párt lett volna. Kezdetét minden bizonnyal közvetlenül az ’56 utáni időszakra helyezték volna, amikor meglehetősen nagy pusztítással elérték, hogy az országban egy ideig a szociáldemokráciának még az írmagja se maradjon az országban.
Örülök kijelentésének, hogy „Kelet-Közép-Európában is bebizonyosodott: a demokráciának, a jogállamnak, az emberi jogok érvényesítésének nincs alternatívája”. De könyörgöm, miért kellett százaknak és százaknak meghalniuk, százezreknek emigrálniuk, miért kellett az országnak gazdaságilag lerongyolódnia, hogy erre a felismerésre jussanak? Másik állítása: „A szovjet csapatok kivonásának szándéka elsőként a szövetségesek körében fogalmazódott meg.” Horn Gyula elfeledkezik arról, hogy ennek megfogalmazása az egyszerű emberekben már évtizedekkel korábban megtörtént, csak az volt a baj, ha valaki ezt ki merte ejteni a száján, megbűnhődött érte. 1990-ben „a jobboldal az ország minden gondjáért, problémájáért az MSZP-t tette felelőssé”. Hát ki az ördögöt tett volna felelőssé? Talán azokat, akiket a börtönbe zártak vagy a korábban meg nem alakított pártokat, vagy netán az általuk pusztulásra ítélt kapitalizmust? Hát nem az MSZP elődpártja tartotta csaknem ötven évig kezében az ország irányítását?
Horn Gyula megdöbben azon, „hogy a jobboldali politikusok gátlástalanul szidalmazzák azokat, akik sokat tettek Magyarországért”. Nem tudom, itt mire gondol. Egyet azonban érdemes leszögezni. A kommunista rendszert egy nagyhatalom erőszakolta ránk és tartotta fent. Ebben segédkezett neki a különböző nevekkel illetett állampárt. A világ országainak történelmében azokat a polgárokat, akik a megszállók igényeit elégítik ki, idegen hatalom érdekeit szolgáló diktatúra fenntartásán munkálkodnak, sehol sem sorolják a hazafiak, a hazáért tevékenykedők közé. Erősebb kifejezésektől tartózkodom. Ennek fényében hogyan állíthatja Horn Gyula, hogy ők voltak azok, akik idejében (!) felismerték a nemzet érdekeit és cselekedtek. Nem gondolja, hogy ezek elsősorban azok voltak, akik életüket áldozták fel az önkényuralom megdöntéséért vagy azok, akiket ’56 után a pufajkába öltözött különítményesek fogtak el és juttattak akasztófára vagy börtönökbe? Vagy azok, akik később a demokráciáról álmodoztak és nem voltak hajlandók az állampárt szolgálatába állni?
Ha olyan éleslátók, miért nem ismerik fel, hogy tehertételt jelentenek pártjuknak, akadályozzák egy nyugat-európai szociáldemokrácia kialakulását? A nemzet érdekében miért nem állítják le propagandagépezetüket, mely az ő megtisztulásuk elősegítésén fáradozik. Miért nem képesek belenyugodni, hogy nem az állampárt régi vezető kádereinek kell a diktatúrától megszabadult demokráciánkat vezetniük? Alig hihető, hogy ne lenne az MSZP-ben egyetlen olyan értelmes ember, aki nem kompromittálódott az állampárti időszakban, aki nem a diktatúra fennmaradásán fáradozott. Nem értem az SZDSZ-t sem. Ellentétben ’94-gyel, most igazán ki tudnák kényszeríteni koalíciós partnerüktől a sokuk által kívánt megújulást, személyi változást. Miért nem látják be, hogy az állampárt legmagasabb testületeiben, a Politikai Bizottságban és a Központi Bizottságban, az egypártrendszer kormányaiban részt vevő politikusokkal sem itthon, sem külföldön nem lehet dicsekedni. Ezen nem változtat, hogy a Szocialista Internacionálé elfogadja megtérésüket, és az sem, hogy a diplomácia protokollszabályait, viselkedési normáit a nyugati államférfiak betartják.
Igaza van abban, hogy „senkinek sem kell lelkiismeret-furdalást éreznie azért, mert az előző rendszerben tisztességes munkával boldogult”. Helyettük inkább azoknak kellene önvizsgálatot tartaniuk, az ország ellen elkövetett vétkeikért vezekelniük, akik kordában tartottak bennünket, akik egy idegen hatalmat kiszolgáltak és milliók életét keserítették meg. Akik a múltat tagadva és átfestve most áldozataikat állítják pellengérre, azokat, akiket annak idején sokéves börtönnel és más fenyegetésekkel kényszerítettek tőlük idegen tevékenység végzésére. Akik ezért most a társadalom szerencsésebb polgárainak elmarasztalását szenvedik el, míg az önkényuralom legmagasabb szintű grémiumainak tagjai kitüntetéseket gyűjtögetnek, és igényt tartanak arra, hogy a demokráciában is ők vezessék az országot. Teremtőm! Hova jutottunk? Hol itt az igazság?
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja