Szent Anna, nagyanyánk

Nagy szükség van ma is a szentekre, s ha egyházszakadást is jelentett egykor a búcsúk ügye, most látom újra, milyen nagy szükség van a búcsúkra is. A búcsúkra, melyek jelentését ma már sokan – félek, a többség – nem is tudják. Minden templomnak, kápolnának, kegyhelynek megvan a maga titulusa, címe, amelyre a templomot felszentelték. Ez rendszerint a Boldogasszony valamelyik ünnepével kapcsolódik össze, vagy az Úr cselekedeteinek evangelisták által megörökített egyikével-másikával, de legtöbbször valamelyik szent nevenapjához kötődik. E búcsúnapon aztán processzió indult valaha, messze falvakból is jöttek a búcsúsok, lengtek a zarándokok zászlai, hallatszott a gyalogének hegyen és völgyön át, mert néha negyven-ötven kilométerről is indult a menet. Fohászkodtak a szenthez, járjon közben a Jóistennél, miért is? Kinek miért? Jani bácsi gyógyulásáért, a gyerek kancsalsága elmúltáért, Kati jó házasságáért, a háborúból szerencsés visszatérésért. Kis dolgokért, nagyokért? Nincs kis dolog, mert kinek-kinek a maga dolga a legnagyobb, s ahogy ügyvédhez fordulnak a segítségre szorultak, úgy fordultak a magyarok egy évezreden át a szentekhez, mert mindig kell egy képviselő, aki vállalja a szegény ember ügyét. Mindig kell egy ügyvéd, ahol gond van és kell a segítség is, nem csak a földön, de még inkább a mennyekben, mert minden ügyvédi tudománynál hathatósabb segítség egy szent közbenjárása.
Bűnbánat is a búcsú, megtisztulás, mert kérni csak akkor illik, ha tiszta ruhában, tiszta lélekkel emeljük a szemünket az égre. A hangos ének alatt mély csönd lélegzik, emelkedett lélek lapozza saját múltjának könyvét, bele-beletekint, s egyes lapokat szívesen kitépne, de nem lehet.
Ez veszett el immár végleg. Sülnek még a lacikonyhák serpenyőiben a hurkák, habzik a sör is a sátorban, törökmézet is lehet kapni előre csomagolva, medvecukrot is, lógnak még a rózsafüzérek az imakönyvek felett a sátrak polcain, van még léleknemesítő irodalom is a ponyván, csak a bűnbánat szállt ki a világból, mert szép lassan, de, úgy tűnik, visszafordíthatatlanul megváltoztattuk az évezredes rendet.
Már nem az Isten áll a világ középpontjában, hanem mi magunk, a tömjént is – ha van – nem neki, de magunknak vagy az általunk kreált emberisteneknek rázzuk. Elvégre mi vagyunk a világ közepe, a civilizált ember, aki „legyőzte” a természetet is, néki szolgál erdő, mező, állat és ásvány, arra folynak a folyók, amerre mi akarjuk, egy az Isten, a Bővített Újratermelés és vele egylényegű fia, a szent Profit. Nem mi megyünk lehajtott fejjel a kegyhelyre, de magunk elé idézzük az Istent, válogatunk a tanításában, mint tyúk a kendermagban, s ha nagy kegyesen megengedjük, hogy egyes szavait meghalljuk, akkor is a saját vállunkat veregetjük jóságunk miatt. Csak ilyen felfordult világban hiányozhat a jogból az erkölcs, a politikából a tisztesség, bűnösből a bűnbánat.
Most, amikor a magyarok nagy nyári ünnepe, Szent Anna búcsúja jött el, különösen borzongató korunk hőseinek tündöklése. Nem sok közös van az Úr és köztem, de egy igen: mindkettőnk nagyanyját Annának hívták. Én sajnos nem találkozhattam már véle, mert születésem előtt elment, de apám meséiből ismerem a családi Szent Anna-napok napfényes vasárnapjait, a rántott csirke illatát és az elmaradhatatlan túrós rétes friss gőzölgését, melyet nagyanyám olyan utánozhatatlanul finomra sütött, amíg ki nem egyenesítette a hátát a bajai temetőben. Szent Anna napja a nyár közepe, amikor ragyog ránk a napsugár az égből, hatalmas dinnyék állnak gúlában a piacokon, kukoricát sütünk ebéd után, minden javát ránk szórja a föld, és nagyanyai szeretettel ad bőségéből, mert mindanynyian emlékszünk nagyanyánk szeretetére, amely egészen más szeretet, mint az anyai, egészen más, mint az apai. – Nekem már nem kell nevelni, csak szeretni – mondta apám, amikor nagypapa lett, s ezért fontos és ezért egyedülálló a nagyszülő és az unoka kapcsolata, s akinek nem jutott szerető nagyanya vagy nagyapa, egy életre lett szegényebb.
Menjünk el hát vasárnap, ha tehetjük, Szent Anna egyházaiba, ha nem, akkor gondoljunk nagyanyánkra, nagyapánkra – és gondoljunk egykor volt gyerekkorunkra, amikor még olyan biztos háttér vigyázta lépteinket, mint a nagyszülők biztonsága és szeretete. Induljunk gondolatban búcsúba, dúdoljunk magunkban régen elfelejtett énekfoszlányokat, emlékezzünk a búcsúsok lacikonyháinak zaftos ízére, a tömjén templomból kiszűrődő füstjére, a messze hangzó csengettyűszóra, fogjuk meg újra nagyanyánk eres kezét, és ne féljük megbánni mindazt a sok bűnt, amit az elmúlt évtizedekben elkövettünk gondolattal, szóval, cselekedettel, s most látjuk, leginkább mégis mulasztással.
Vigyázz ránk, nagyanyánk, Szent Anna!