Az eltávozók: Kis és Hack

Kis János 1991-ben távozott a Szabad Demokraták Szövetségének elnöki székéből. Egy vad vita után mondott le, az országgyűlési frakció ülésén Solt Otília támadta meg indulatosan, a párt defenzívába szorulásáért felelőssé téve. Nem ismerem a részleteket, nem voltam jelen, nem voltam országgyűlési képviselő. Ami furcsább: Kis János sem. A legnagyobb ellenzéki párt elnöke nem volt a parlament tagja. Ez bizony különös helyzet. Még a listaállítás idején kiváltott bizonyos furcsálkodást: Kis nem jelöltette magát. Nyilvános érve: valakinek a párt ügyeit vinni kell, s ez az elnök dolga. Saját akaratából nem lett képviselő. Ha az lett volna, nyilván övé a frakcióvezetői szerep, a vezérszónokság, a karmesterség. Talán alkalmatlannak érezte magát? Nem hiszem. Mint a világot, magát is hideg kritikával szemlélte, de elnöknek, mint szónok és vezető: bevált. Korábban, a népköztársaság visszaszorítottsága idején, kicsi kör „guruja” volt az Akadémiai Könyvtár előterében. Innen indulva lett egy komoly szellemi csoport teljes tekinélyű vezetője: a demokratikus ellenzéké. Erős pozícióját műveltségével és erkölcsi súlyával érdemelte ki. Tekintély, s amikor egynéhányszor bizonytalankodott, megkerülték inkább, semhogy szembeszálltak volna vele. Például az SZDSZ létrejöttekor: ő Amerikában tartózkodott, s távoli hezitálását semmibe véve alapították meg a pártot mások. Elnök nélkül.
A párt élén egy csoport ügyvivő állt, azonos rangban. Nem volt vezér vagy direktor. Formálisan. De ténylegesen a hazatért Kis volt, aki megszabta az irányt, a taktikát. (A tényleges irányító kör természetesen nem volt azonos e testülettel, de azért ott is fontos döntések születtek.) Kis nem törzsfőnöki módon vezetett, nem sarzsikat, zsákmányt és fenyítést osztott, hanem szellemi tekintélyével „parancsolt” híveinek. És ez a helyzet neki tökéletesen megfelelt. Természetesen nem maradhatott meg sokáig az a „bázisdemokrata csökevény”, hogy egyenlők testülete vezet és a szervezet „arc nélküli”. Elhatároztatott, hogy lesz elnök, s ki is lehetett volna más, mint ő?
Nekem ez nem tetszett, s nem voltam egyedül. Kisben már korábban csalódtam, világos lett a számomra, hogy más értékeket követünk. Az előny nála volt: magam (s a párt többsége) híjával volt a politikai képzettségnek, alig tudtuk megfogalmazni, mit akarunk, legfeljebb azt: mit nem. A fönnen hirdetett antikommunizmus s a rendszerváltás lényege mást jelentett neki s körének, és mást a többségnek: ebben biztos vagyok. Igazából Kis nem akarta az ország fölötti hatalom megragadását: nem is hitt a lehetőségében. Úgy vélte: a folytonos megbeszélős, rávevős, kiegyezős; ám manipulatív, az emberek gyengeségére és az Eszme erejére egyszerre számító technikával elérhetik, amit akarnak. De volt egy pillanat, számára igen rossz pillanat – pontosan nem tudom a percét –, amikor megérezte a nyílt hatalom ízét és rosszul döntött: elnök lett. 15-17 ember szavazott a sportcsarnoki küldöttgyűlésen a tisztség bevezetése ellen: nyílt szavazáson, kézfelemeléssel. A barátaim mellettem, én, s egy-két küldött jobbról-balról. A fölpörgő politikai harc az országért azután helyrebillentette Kist: ezért nem lett képviselővé. Győzelmek jöttek: a négy igenes népszavazás. Vereségek jöttek: az a bizonyos Kis–Antall-vita a televízióban, amin megfelelni nem tudott. Érezte, ez nem az ő világa.
A szabad demokrata frakcióvezető, a kilencvenhat képviselői hely fő kovácsa az „új fiú” Tölgyessy Péter lett. Dinamika, a politikaelmélet ismerete, metsző elemzőképesség: bukása törvényszerű volt. Hogyan is lehetett volna ő, a gyüttement az akkor legfontosabb, mert leginkább az előtérben álló pártfunkció birtokosa: gyorsan meg kellett buktatni, mielőtt helyzete megszilárdul, tábora lesz a párton belül. A gyűlölködés hiányzott belőle, nem a megsemmisítés, a győzelem volt számára a fontos: Antallt akarta legyőzni, eszében sem volt a rágcsálókkal foglalkozni. Sem az ellenoldalon, sem a maga oldalán.
Egy zavaros hírekből ismert, Demszky vidéki házában lejátszott kivégzősdin tették lehetetlenné. Nem tudom, mi volt Kis szerepe, de nem lehetett ellenére. Az önkormányzati választások meg a taxisblokád zivataros idején Pető jött frakcióvezetőnek. A párt győzelemre kondicionált és mást el nem fogadó tömegei továbbra is a csodára vártak. A lerobbanás áldozata a csúcson az elnök lett. Neki kellett mennie, nem lehetett a be nem vált Petőt frissiben elküldeni. Korábban a belső harcok két személy által megszemélyesített „balos” (értsd: szociáldemokratáskodó) és „jobbos” (azaz a klasszikus liberalizmusra esküdő) hívei: Kis, illetve Tamás Gáspár Miklós „tábora” között játszódtak le. Ma úgy látom, ez nem volt több játéknál. TGM nem vezérféle (mindig tudta magáról: nagy ritkaság a politikában!), nem tört hatalomra, de ellentéteiket dramatizálva a lényegi kérdéseket megkerülve lehetett lépdelni: nem volt központi téma a szervezet jellege (néppárt vagy élcsapat?), a nemzeti kérdés (magyarság vagy lakosság?), a privatizáció, a vagyon fölött való rendelkezés (mindenki a minél előbbi személyes tulajdonlásra esküdött).
Jött a revansra és mozgástérre vágyó Tölgyessy és győzött (győztünk). Ellenfele Dornbach volt, őt senki sem gondolta komolyan. A történet itt elkanyarodik Kistől. Nem vett részt az utódlási harcokban. Megtalálta helyét, minden értelemben. Professzor, rajongók és tanítványok övezte mester, kényes ízlését kielégítő körben. Pártbeli tekintélye a közvetlen hatalomgyakorlástól eltávolodván még talán nőtt is. Az országos tanács ülésein elmondott szavai a nyilvánosság, a teázó körben mondottak pedig a cselekvés embereinek szóltak. Mint autoritás továbbra is az SZDSZ stratégiai irányítója volt. De elkezdődött egy folyamat, amire kevesen figyeltek.
Tölgyessy regnálása után megsokszorozódtak a kilépések, a hatalomra került „petőisták” szépen kiszorították az ellenfeleket. Nem volt nehéz, hiszen a Fidesz színeváltozásával (lásd debreceni kongresszus: nemzeti párttá lettek) megnyílt a tér sokaknak, s már nem a szabad demokrata szervezetet akarták megszerezni, más pályára állítani. Vagy egész másfele hajóztak. Elment hamar Kádár Péter, Szabó Erika, Tóth Gy. László, Podkoniczky meg Sebes, Derce, e sorok írója. Az MSZP-vel való első koalíció újabb lendületet adott a morzsolódásnak. Az utolsó stáció: Tölgyessy kilépte, de ez már új történet.
1994-ben egy más jellegű és irányultságú kopás is megkezdődött. Petri György költő, Csalog Zsolt író és szociológus (meghaltak már), azután maga Tamás Gáspár Miklós (aki legmagasabb választott funkciója birtokában: az országos tanács elnökeként egykor sokat tett a „tölgyessysták” leradírozásáért). Ki még? Solt Otília, szegény, meghalt. Kőszeg és Havas (a Beszélő-csoport autonóm személyiségei) meg Juhász Pál háttérbe vonultak.
De jöttek is. Jöttek is bizony, jöttek szépen. A Fodor-féle exfideszesek. (Ungár Klára, Molnár Péter stb.) meg Horn Gábor a szakszervezettől. S beléptek addig (egy lépéssel korábban talán) a teret nyerő „társutasok”: Kuncze, Wekler, Kovács Kálmán, Kóródi Mária.
Tessék? Hogy nagyon ismerős az újságolvasóknak ez a névsor, míg az előbbiek egyike-másika mellé magyarázó lábjegyzetet kellene illeszteni? Ez az. A miniszterek, főméltóságok, ők a mai SZDSZ reprezentánsai. Azok, akik pontosan tudták, mit akarnak a tagkönyvvel.
Mit keresne egy ilyen társulatban Kis? Miért volna szükség arra, hogy e derekaknak a meggyőzésére törekedjék – közvetlenül? Mi mondanivalója lehetne nekik, ha más úton úgyis szépen végigfutnak a direktívák? Most az egészen durva hatalmi-egzisztenciális játszmák kora jött el. Most kell elhelyezkedni a világban, a cuccmenek csak vigyék fel a bútorokat, majd végső helyükre igazítja a hivatott!
Kis lemondott tíz éve s írt egy könyvet. Az abortuszról. Ez a címe. Megvettem, belelapoztam, letettem. A szerző valami lényegeset akart kiemelni a kor kérdései közül, mélyet, szimbolikus értelműt, s a művi terhességmegszakítás kérdéskörét találta annak. Köznyelvi nevét használta, holott a szó a terhesség idő előtti megszakadtát jelenti. „Idő előtt szülni”, mondja az öreg szótárszerző, s ezt is: (mondatik még) „a fákról, melyek elkorcsulnak”.
Most Kis az elkorcsosult szabad demokratákról fog írni? Ugyan. Kádárnak mennie kell! Medgyessynek mennie kell! Kisnek mennie kell! Ugyan, ugyan! Évtizedig semmi érdekeset nem tett, hatásosan őrizve a külvilág felé nimbuszát (lásd a szegény, tapasztalatlan Jobbik ifiszervezet erkölcsi kalaplengetését) – de érdemleges megszólalása végül is nem volt. „Mi leszünk a koalíció jobboldali ellenzéke!” mondta saját pártjáról 1994 gusztustalan koranyarán – és belépett ő is, mert nem lépett ki. Akkor világos volt az üzenet: az ellenzék is mi leszünk. Most mi? Ugyan, ugyan, ugyan.
Hack Péter kilépett az SZDSZ-ből. Fontos alapító tag távozott. Már évek óta félrehúzódott ugyan, de hiszen nagyon tüzeltek rá jobbról, balról. Bartus László gusztustalan könyve rá is fröccsentett levéből. Ő volt az igazi konzervatív. Róla is az abortusz (értsd, ugye: művi terhességmegszakítás) jut az eszembe. Kisebb vihart kavart a belső szadesz-körökben erkölcsi alapú húzódozása a liberálisnak mondott pártállásponttól. Hitbéli alapon tagadta az abortusz jogosságát és ennek hangot is kívánt adni az Ország Házában. Nem értették, mit akar, hiszen ez ideologikus kérdés volt akkor. De hát, mint hasznos és rendes fiúnak, elnézték a bogarát. Nem az volt a tét, hogy meggyőzzék, hanem hogy hallgatásra bírják. Sikerült. Hack tíz évvel később lépett ki. Most már magánemberi dolga, hogyan számol el a kikapart életekkel.
De mi lesz velük amúgy? Az SZDSZ olyanná lett, amilyenné ők (is) formálták, hagyták formálódni. Most talán más alakot öltenek, újjáalakulnak, föllépnek a régi értékek védelmében, megszerveződnek és hívek övezik majd őket? Megint? A régi értékek védelmében? Milyen régi értékek védelmében? Élet és halál? Vagy filozofálunk meg hallgatunk? Ortus, latinul: felkelés, feljövés, feltetszés.
Na ne.
A szerző az SZDSZ egykori ügyvivője