2003 a megszorítások éve lehet

Magyarország – a választások után néhány héttel máris – letért arról a gazdasági pályáról, amit magyar modellként ismert meg a szakmai közvélemény. A magyar modell lényege, hogy a gazdaság úgy nőtt az EU átlagát mintegy kétszeresen meghaladóan, hogy közben egyszerre csökkent az infláció, és mintegy nem mellékesen a külső és belső egyensúly sem romlott. A nemzetközi válsághelyzetekre és a kialakuló világpiaci dekonjunktúrára a polgári kormány a „belső motorok” beindításával válaszolt: a Széchenyi-tervvel, majd azt követően a Széchenyi-plusszal, amelynek középpontjában a gyorsforgalmiút-hálózat kiemelt és felgyorsított fejlesztése és a „lakáscsomag” állt. Emellett korlátozottan érvényesítette a hazai kereslet gazdaságösztönző szerepét is.
Ezzel szemben a Medgyessy-kormány meg nem hirdetett gazdaságpolitikájának középpontjában a beruházások visszafogása, valamint az egymásra licitáló bérjellegű ígéretek és osztogatások állnak. Az előbbinek több bizonyítékát is megfigyelhettük a közelmúltban: a Széchenyi-terv elsorvasztását, az autópálya-program csúszását, a gazdahitelek befagyasztását, a mikrohitelprogram leállítását. A szocialista kormány – Medgyessy Péter személyes ígérete ellenére – befagyasztotta a már korábban megítélt támogatások folyósítását, illetve a folyamatban lévő pályázatok bírálata is teljesen leállt. Az ok nyilvánvaló: a spórolás. Ugyanis a kormány 100 napos programjához sürgősen nettó 160,3 milliárd forintra volt szükség. Az persze ma még kérdéses, hogy a végösszeg valóban 160 milliárd forint lesz-e. Hiszen ez annak a függvénye, hogy a bevételek (az emelésből származó adó- és járulékterhek) tényleg annyival csökkentik-e a bruttó 320 milliárdos összeget, amennyivel a kormány reméli.
Az osztogatás következményeként az államháztartás hiánya az új uniós számbavételi szabályok szerint az év végére eléri, illetve meghaladhatja a 6-6,5 százalékos GDP-arányos szintet.
A bérjellegű kiadások az évközi emelés következtében ez évben tört évet jelentettek. Ezzel szemben jövőre egész évben hatnak, s mindehhez még hozzáadódik a köztisztviselői béremelés január elsejétől esedékes következő üteme és az eseteges minimálbér-emelés is. A reálbérek január–június időszakában az előző évihez képest 11,3 százalékkal nőttek, s hasonló a helyzet a reálnyugdíjak tekintetében is.
Sajnos a legfrissebb gazdasági adatok is azt mutatják: a hazai gazdaságban negatív tendencia van kibontakozóban. Ezt bizonyítja a növekedés megtorpanása (a féléves adat már csak 3 százalékos növekedést mutat, s nagy valószínűséggel az éves szám sem lesz ennél lényegesen kedvezőbb; a folyó fizetési mérleg hiánya pedig megháromszorozódott a tavalyi évhez képest), a beruházások elégtelen szintje. Ennek a legfőbb kiváltó oka az elhúzódó világpiaci stagnálás, de természetesen hozzájárult a választási évvel mindenhol együtt járó kiadástöbblet is. Ám a kampány tavasszal véget ért, s mindaz, ami azóta történt/történik, nem a felelősségteljes és nem is a hosszú távú építkezés helyetti gondolkodás bizonyítéka.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik kritériuma, hogy a GDP-arányos deficitet a várható 6,5 százalékról 2003-ra 4,5 százalékra, 2004-re pedig 3 százalékra kell mérsékelni. Ez a cél a csökkenő, illetve stagnáló gazdasági növekedés mellett két megoldást kínál.
Az egyik lehetőség a költségvetési kiadások csökkentése. Ez a növekvő bérjellegű terhek miatt csak a dologi kiadások, tehát lényegében a beruházások és felújítások visszafogását jelentheti. A korábbi látványos megnyilatkozások ellenére sem talált ugyanis a Medgyessy-kormány semmilyen érdemleges pénzforrást, hacsak nem a korábban el nem költött pénzmaradványokra gondolunk. Ennek a pénznek a felhasználása azonban inkább minősíthető a kreatív könyvelés ügyes trükkjének, mintsem érdemi intézkedésnek. Mivel nincsenek új források (az EU-s pénzek nem nőnek számottevően jövőre az idei bázisévhez képest), ráadásul a kormányzat jelentős szja-csökkentést ígért, így az arányaiban csökkenő bevételek még jelentősebb visszafogást igényelnek majd a kiadási oldalon. Már ha az EU követelményeit komolyan vesszük, s hihetünk az előcsatlakozási középtávú gazdasági programnak.
Minél később valósul meg egy visszafogás, várhatóan annál drasztikusabb, erősebb lesz. Emlékezzünk vissza 1994–95-re! Az akkori szocialista kormányban Horn Gyula és Békesi László hatalmi harca lényegében háromnegyed éves gazdaságpolitikai semmittevésen keresztül vezetett a sokkterápiához, amelyet Bokros-csomagként ismertünk és szenvedtünk meg. Ha nincs az elvesztegetett kilenc hónap, akkor sokkal kevesebb áldozattal orvosolható lett volna mindaz a probléma, amely kétségtelenül fennállt az 1994-es magyar gazdaságban. A jelen helyzet annyiban különbözik az akkoritól, hogy a mostani kormány nemcsak passzívan, hanem aktívan is hozzájárul a gazdasági krízis kialakulásához. No és nem elhanyagolható tényező az sem, hogy 1994–95-ben kifejezetten válsághelyzet alakult ki, míg most a növekedés megtorpanása és az újbóli élénkülés elodázódása következhet be.
Aki a sorok között tud olvasni, annak számára a kormány az unió felé továbbított középtávú programja már világosan szól: „A beruházások növekedési üteme 2002–2004 között 4-5 százalékra esik vissza, ami az alapváltozathoz képest visszafogottabb exportbővülést okoz. A GDP növekedése 2003-ban ugyan megközelíti az 5 százalékot, de ez a növekedés alapvetően fogyasztásvezérelt és átmeneti: szcenáriónk szerint a GDP növekedési üteme 2004-ben alig éri el a 4 százalékot. A versenyképesség javulása egy kényszerű kiigazítás után csak 2005-ben lesz érezhető: ekkor már felgyorsul az export és a beruházások is 7-8 százalékkal növekedhetnek.” (Kiemelés tőlem – M. L.)
Az itt ismertetett vélemény ugyan csak fél oldalt kap az anyagban, s az alapváltozat mellett az „előfordulhat még” kategóriába sorolt, de nem kell ahhoz nagy jósnak lenni, hogy a KSH adatai szerint az első öthavi béralakulást – amely a versenyszférában az előző évihez képest bruttó 14,5 százalékos volt – elég nehéz lesz leszorítani a jövő évre bruttó 5 százalékos növekedés alá. S ha nem ez történik, akkor lép életbe az a bizonyos alapállástól különböző kedvezőtlen forgatókönyv. Alátámasztja ennek a forgatókönyvnek a valószínűségét az is, hogy az egyébként szocialista MSZOSZ-vezető, Sáling József bérfelzárkóztatást és jelentős minimálbér-emelést követel a versenyszférában a kormányzat(á)tól.
A másik lehetséges kormányzati eszköz a kibillent egyensúlyi folyamatok helyreállítására az infláció felpörgetése. Ez a válságkezelési technika szintén jól ismert a Bokros-csomag idejéből, amikor is a csomag „mellékhatása” az infláció csaknem tízszázalékos emelkedése volt (18,8 százalékról egy év alatt 28,2 százalékra nőtt az átlagos áremelkedés mértéke 1994-ről 1995-re). Nem véletlen, hogy az infláció megfékezését leginkább támogató és képviselő független jegybankelnök személyét ma oly sok támadás éri a szocialista politikusok részéről. Az infláció emelkedése, illetve magas szintje köztudomásúan a gazdaság „lázas”, beteg állapotát jelenti, éppen azoknak hoz életszínvonal-romlást, akik a legszegényebbek, legelesettebbek. Nem véletlenül nevezik az inflációt a szegények adójának is. A nyugdíjasok, kismamák vagy csak egyszerűen bérből és fizetésből élők nem tudják áthárítani másokra az infláció okozta terheket. Ők már csak számlákat kapnak, de nem számláznak tovább… Legalábbis gazdasági értelemben nem. Azt, hogy politikailag esetleg igen, az már egy másik kérdés, amelyre csak a következő választás ad választ.
Nemhiába mondják, hogy a gazdaságpolitika művészet is egyben. Nagyon fontos az arányok, az eszközök és az ütemezés kérdése is. A polgári kormány a hosszú távú és szisztematikus építkezés híve volt. A gazdasági alkotmányosság szempontjából bizonyos értelemben a kétéves költségvetésnél fontosabb volt a kétéves adószabályok megalkotása. Míg 1998-at megelőzően több tucat adótörvény-módosítás történt egy évben, addig korszakalkotónak lehet azt minősíteni, hogy két évre szólóan kiszámítható, tervezhető lett minden magyar vállalkozó számára az őt körülvevő adókörnyezet. Eközben ambiciózus és koncepciózus gazdaságpolitikai törekvés volt a magyar kis- és középvállalkozások uniós versenyhelyzetét segítő pályázati rendszer megalkotása is. A bevallottan az EU-s pénzek megszerzését is modellező és oktató Széchenyi-terv kifejezetten fejlesztésbarát, beruházásösztönző szerepe mellett az erős magyar vállalkozói réteg tőkepótlás révén történő segítését volt hivatott szolgálni. Három eszköz működött egymás mellett. Egy általános vállalkozáserősítés; egy néhány szektorra (turizmus, K+F, otthonteremtés) koncentráló pályázati csomag, illetve egy több körre is kiterjedő hiteltámogatási rendszer. Ez utóbbihoz sorolható a mikrohitel- program mellett a Széchenyi-kártya, az új, majd a használt lakásokra is kiterjedő kamattámogatás, valamint a családi gazdaságok megerősödését szolgáló gazdahitelprogram. Ez utóbbinak azért is van jelentősége, mert az unió részéről hallani olyan hangokat is, hogy Nyugat-Európában a bio- és környezetbarát termelést, Dél-Európában a zöldség- és gyümölcstermesztést, míg a volt kelet-európai blokkban a nagyüzemi termelést látnák sokan kívánatosnak. Márpedig mondani sem kell, hogy a nagyüzemi tömegtermelés adja a legkevesebb hozzáadott értéket, s így hasznot, valamint használja a legkevesebb élőmunkát, ezáltal a legkevesebb munkahelyet kínálva a falun élő magyar lakosságnak. Ezért is volt kulcsfontosságú a magyar családi gazdaságok intézményének megalkotása és erősödésének támogatása.
Ehhez a hármas eszközrendszerhez társult még a gyorsforgalmiút-hálózat nagyszabású fejlesztési programja, amely Fónagy János minisztersége idején formálódott és vett lendületet. Sajnos sok útépítésnél az idei kezdés már jövő évre csúszik át. (Például az M3-as Polgárt követő része, amely ráadásul autópályaként sokkal rövidebb szakaszon épülne meg – az ígéreteknek homlokegyenest ellentmondóan). A tender kiírásánál látnivaló: a korábbi tervek úgy módosultak, hogy ma már nem cél a magyar fővállalkozók részvétele a beruházásban. Kíváncsian várjuk, alvállalkozói szinten is tömeges lesz-e a magyar vállalkozások bevonása az építési munkálatokba – úgy, ahogy eddig történt, s úgy, ahogy azt a jelenlegi kormánypártok korábban ígérték.
A gazdaság és annak szereplői számára rendkívüli fontossággal bír a stabilitás és a tervezhetőség. Sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy az ígéretekkel szemben megtört a gazdaságpolitika folyamatossága. Ez bizonytalanságot kelt (gondoljunk csak például arra a több száz, több ezer vállalkozásra, amely a Széchenyi-terv megfojtása következtében most teljes bizonytalanságban van a beruházásaik folytatását illetően), s ez tovagyűrűzik az egész gazdaságban. A beruházások és a fogyasztás arányos ösztönzése után a baloldali kormány teljesen egyoldalú politikát folytat. A szerkezeti problémákon túl a költségvetés túlköltekezése ráadásul kiszorítja a hitelpiacról a vállalkozásokat, s ezáltal a beruházások további csökkenésének irányába hat.
A korábban meglévő vállalkozásokkal ellentétben az elhúzódó világpiaci dekonjunktúra még erőteljesebben felszínre hozza a szocialista kormányzás súlyos gazdaságpolitikai hiányosságait. Ugyanakkor Medgyessy Péter habitusa és kora sem igazán azt sugallja, hogy egy konfliktusokkal teletűzdelt utat kellő keménységgel és határozottsággal végig tudna járni. A gazdaságirányítás kiegyensúlyozatlansága és rángatózása, a bizalom megingása, a problémák kapcsán felmerülő esetleges hatalmi harcok miatt jövőre nehéz év elé nézünk. Komoly esély van rá, hogy 2003 a „kényszerű kiigazítás” éve lesz. Ismert a rendszerváltás egyik tapasztalata, amely szerint a szocialisták a válságkezelés megszállottjai.
S ha nincs válság – nos, nem baj: akkor csinálnak.
A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)