Az értékőrző vidékstratégia

A rövid huszadik század sokkjai, nagy társadalmi átrendeződései a vidéki sokszínűség megfakulását hozták magukkal. Trianon kivételével e változások mindegyike érintette a vidéki világ mélyszerkezetét. Időrendben először a vidéki zsidóság és a cigányság egy részének megsemmisítéséről kell beszélnünk. A második világháborúban és azt követően a sokszínű magyar vidéki világ egy másik csoportja is eltűnt: a magyar arisztokrácia. A zsidóság és az arisztokrácia megsemmisítése és elűzése azonban „csak” bevezetés volt a még ennél is nagyobb léptékű társadalomalakító vállalkozás, a magyar parasztság, e sokrétegű, összetett és bonyolult társadalmi alakulat fölszámolásához. Tervezett társadalomalakítás volt ez, valódi társadalommérnökség, igaz, nem olyan véres, mint a zsidók vagy a cigányok megsemmisítéséé, ám méretben annál nagyobb, és a lelkeket tán jobban megroppantó.
A magyar parasztság gazdasági alapjának fölszámolásával, a háztartásgazdaság lehetőségeinek drasztikus leszűkítésével már komoly csapást mért a modernizáló társadalommérnökség a vidéki élet legfontosabb intézményére, a családra. Időrendben az utolsó nagy átalakulás/átalakítás, a nők munkába állítása ebből a szempontból tán még a korábbinál is jelentősebb következményekkel bírt. Először is, mert jelentősen csökkent a család idővel és más erőforrásokkal való gazdálkodásának szabadsága, az élet nem folyhatott a hagyományok vezérelte mederben, hanem csak a nagy szervezetek diktálta módon. Nyolc-kilenc-tizennégy órás munkanap, hatnapos munkahét, három műszak, fizetett szabadság és SZOT-beutaló, reggeli várakozás az ingázókat szállító buszokra, fagyoskodás és munkaruhák. Kevesebb lett az idő, az egymásra, a gyerekekre, az utódnemzésre fordítható idő, és gyökeresen megváltozott a közbeszéd is, a mindennapi élet szervezésében eligazítást nyújtó helyi-vidéki diskurzus. Két gyerekről, házépítésről, háztájiról, kocsivételről és a főnökről folyt ekkor már a szó, az egyszerűsödött és egyneműsödött vidéki közbeszéd.
Ami nem is volt olyan különlegesen vidéki, mert a modernizáló-szocialista átalakulásban a vidék és város közti különbségek eltűnni látszottak. Ha belegondolunk, huszonöt-harminc év alatt korábban tényleg soha nem látott változások mentek végbe a vidéki életben, tényleg úgy tűnhetett, hogy „gyorsul az idő”, hogy soha nem látott új dolgok jelennek meg, amiket „föl kell fedezni”. Mert a kis Magyarország ekkor rendezkedett be, a hatvanas-hetvenes években. A múlt kitörlődött a hétköznapokból. Nagy tömegek ekkor érezték évtizedek óta először úgy, hogy mennek a dolgok, hogy túl vannak a traumákon, hogy van élet, gyarapodás.
*
A Kádár-kor vidéki fejleményei közül a gazdasági és társadalmi változások mellett még meg kell említenünk egy szintén máig ható, ám alapvetően politikai természetű átalakulást, az erős és befolyásos mezőgazdasági vidéklobbi létrejöttét. A vidéki, a téeszlobbi részeként egymásra találtak a téeszek és állami gazdaságok vezetői, a vidéki pártbizottságok képviselői és a KB agráros szárnya, a népi írók örökösei, az új szociográfia és a népművelők. Az összedolgozás a fejlesztési forrásokért való versengésben, a modernizáció útjának külső és belső elfogadtatásában, a vidéki életvilág berendezésében öltött testet. Monopólium volt ez a javából, erőforrás-elosztási, érdekmegjelenítési és reprezentációs monopólium. Ám volt, s itt ez a lényeg, mert léte védelmet is nyújtott a vidéknek.
*
A modernizáló-szocialista utóparaszti építmény összecsuklott az 1990-es évek nagy átalakulásában. A magyar világ egyetlen más szeletében sem volt olyan gyors és mélyreható a változás, mint a vidéki világban. Több száz milliárdos tőkekivonás, az agrártermelés és -foglalkoztatás összecsuklása, mélyreható társadalmi átrétegződés, tömeges elszegényedés, egészségi és lelki problémák, széttöredezés és pusztulás. A kilencvenes évek elején ez jellemezte a vidéki életet.
Nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy mi okozta ezt az összeomlásként megélt nagy átalakulást, ami a makrostatisztikák szerint válságként mélyebbnek bizonyult még a harmincas évek nagy krízisénél is. Mindennek elsődleges oka a vidék befolyásgyakorló képességének drasztikus visszaesése volt, az, hogy a kilencvenes évek elejére nem volt jelentős befolyással rendelkező vidéki érdekcsoport, párt vagy szervezet, ami a tervezett és előre nem látott változtatásokkal szembeni szervezett ellenállás kifejtésére lett volna képes.
*
A kisgazda pártvezetés hatalmi megfontolásokból vetette föl és vitte keresztül a szocialista vidéki társadalmi építmény, azon belül elsősorban a gazdasági intézmények fölszámolását. Föl kívánták ugyanis számolni a vidéki mezőben egyedüli versenytársuk, a szocialista vidéki lobbi gazdasági alapjait. A zöldbárózás kora erről szólt. Hatalomról. A vidék fölötti hatalomról. A kisgazdák ezt akkor megkapták, de megkapták 1998-ban is, akkor részben más következményekkel. Adynak van egy fordulata a korabeli álvidékiek leírására. Tilinkós álparasztok, így nevezi őket. Hát ilyennek bizonyult a kisgazda fővezér is a kilencvenes évek szürke átalakulásában.
Érdekes és tanulságos volt egyébként, ahogy a médiaelit a kisgazdákat és rajtuk keresztül a vidék kisgazda reprezentációját kihasználta a neoliberális-globalizáló világszemlélet megfelelőségének alátámasztására. A kisgazdák ugyanis egyszerre voltak anakronisztikusak és anakronisztikusan megjeleníthetők, komolytalanok és komolytalanként megjeleníthetők, elfogadhatatlanok és elfogadhatatlanként megjeleníthetők. Szalonrosszak. Mindaz, amit mondtak, és mindaz, amit képviseltek, elfogadhatatlanná és vállalhatatlanná nyilváníttatott. A vidéki érdekek és értékek képviselete is.
A vidéki társadalom Kádár-korszak utáni befolyásvesztéséhez az is hozzájárult, hogy a magyar baloldal látványosan elfordult a vidéki problémáktól, a vidéki érdekek képviseletét pedig elhárította magától. A szocialisták közt például a nyolcvanas évek végétől fogva fokozatosan háttérbe szorultak a vidéki lobbi maradványai. Jellemző állomása volt ennek a folyamatnak Pozsgay Imre kilépése, vagy a Horn-kormány 1994 utáni agrárpolitikája, amire alig tudott befolyást gyakorolni a maradék nagyüzemi lobbi. Újabb megnyilvánulása pedig Németh Miklós és Tabajdi Csaba háttérbe szorítása, egy új vidéki szocialista csoport jelenkori kiformálódásának megakadályozása. Az önkormányzati választások mostani megnyerése pedig még inkább erősíti az MSZP globalizáló szárnyának pozícióit, hisz a párt az ő vezetésükkel aratta győzelmét.
*
1998 kora nyarán Torgyán József még egy lehetőséget kapott a vidék képviseletére és egy új vidékpolitika megfogalmazására. Torgyán József tudta, hogy a kisgazdapártnak ez az utolsó lehetősége történeti hivatásának megfelelő politika kialakítására és egy erős vidéki politikai közösség kiformálására. Torgyán József és kisgazdái ezt a lehetőséget eljátszották.
Pedig sok minden adva volt a sikerhez. Adva volt a mezőgazdasági átalakulás és az élelmiszeripari privatizáció lezárulta, az új üzemszerkezet megszilárdulása és az agrárpiac stabilizálódása. Már régóta adva volt az új települési önkormányzati rendszer is, egyébként talán a rendszerváltozás legjelentősebb vidéki sikertörténete, tehetséges és szorgalmas vidéki politikusokkal, szakigazgatással és a velük együttműködő vállalkozói és helyi értelmiségi csoportokkal. 1998-ra formálódni kezdett a kistérségi együttműködés is, új helyi-térségi szerveződések tűntek föl a politika színpadán, akik támogatóra, patrónusra és egyben őket lehetőségekhez juttató politikára vártak. A kisgazdáknak lehetőségük lett volna ezeknek a kristályosodóban levő helyi-térségi szerveződéseknek a támogatására is, hisz a földművelésügyi tárca elnyelte a területfejlesztés intézményrendszerét és forrásait. Csakúgy lehetőségük lett volna az új vidékpolitikában az ökológiai szempontok figyelembevételére is, hisz a környezetvédelmi tárca is irányításuk alá került.
A kisgazdák nem tudtak élni e lehetőséggel, nem született meg az új vidék politikája és politikai képviselete. Nem született meg belőlük az a politikai csoport, amely hitelesen, hozzáértően, ötlettelien és átfogóan tudná megjeleníteni a magyar vidék sokszínűségét, ami erőforrásokat és lehetőséget tudna biztosítani azoknak a társadalmi szereplőknek, akik önmagukat vidékiként határozzák meg. És nem csak a mezőgazdaságról van szó, már régóta nem a mezőgazdaságról van csupán szó. Főleg nem 1990 után. Hanem az erősödő vidéki iparosokról, szolgáltató vállalkozókról, nagyipari beszállítókról, szövetkezetekről, vidékfejlesztő egyesületekről, falusi vendéglátókról, civil szervezetekről, akadémiai értelmiségiekről, falusi pedagógusokról, cigány aktivistákról és élelmiszer-ipari óriásokról. Őket kellene, kellett volna valahogy egy koalícióba tömöríteni, az érdek- és eszménykapcsolódásaikat föllelni, megteremteni. Egy új, az új sokszínű vidéki valósághoz illő vidékpolitikát kiformálni. Amiben hangsúlyosan kellett volna jelen lennie annak a gondolatnak, hogy míg nagyvárosaink globális áramlások részesei, addig a vidék elsősorban a helybeliség, a lokalitás, a természet- és múltközeliség, a békés lassúság, a nem hivalkodó önbecsülés, az ölelő vendégül látás és az ízesség térmozaikja. Olyan vidékpolitikát és koalíciót, ami keresztbe szeli a mai közéletet uraló bal-jobb törésvonalat.
*
A kisgazdák bukásával 12 év óta nem látott lehetőség van az új vidéki politikai közösség kiformálására. Erre annál is inkább szükség lenne, mert sok jóra nem számíthatunk az Európai Unióhoz történő csatlakozást követően sem, hisz az EU elsősorban a globális versenyben helytállni próbáló nyugat-európai nagyvállalatok piacszerző és piacstabilizáló szervezete. Ráadásul Magyarországon is jelentős a csatlakozás utáni helyzettel kapcsolatos homályosítás, mert az EU-ról folyó közbeszédet azok a csoportok határozzák meg, amelyeknek azonnali és közvetlen haszna származik majd a csatlakozásból. Ezek a csoportok az elmúlt években azt is üdvözölték, hogy a kilencvenes évek második felétől megszűnt a rendszerváltozást követően létrejött vidéki munkahelyek jelentős része (pl. külföldre kiszállító varrodák megszűnése, az IBM székesfehérvári bezárása), mert az alacsony munkabérű állásokat öszszeegyeztethetetlennek tartják a magyar gazdaság kívánatos jövőbeli állapotával. Mert ebben a jövőben alig van helye az alacsony iskolázottságú embereknek, a tőkeszegény kisvállalkozóknak, az időseknek vagy a nőknek. Ők legfeljebb a munkanélküli-segélyre vagy a nyugdíjra (meg az EU támogatására?) számíthatnak. A friss fejlemények azt mutatják, hogy napjainkban új szakaszba lépett a magyar átalakulás, s most különösen fontos lenne a rendszerváltozás során/után szerzett vidéki előnyök, lehetőségek megőrzése.
A lehetőség tehát adott, szükség is lenne egy új, az elmúlt lassan másfél évtized átalakulását tudomásul vevő, a sokszínűséget és sokoldalúságot értéknek tartó és továbbfejleszteni kívánó, a falusi-kisvárosi értékeket és érdekeket megvédő vidékstratégiára. Most majd azt is meglátjuk, hogy tud-e valaki élni ezzel a lehetőséggel, s politikai formába tudja-e önteni azt az újra sokszínű, sokszereplős, szertefolyó ám lassan újraszerveződő valamit, amit magyar vidéknek nevezünk. Akik a vidéki életet élik, megérdemelnék.
A szerző társadalomkutató