Állítólag egy angol gengszternek tulajdonítható azon kijelentés, miszerint nem szeretne tagja lenni egy olyan klubnak, amely őt is felvenné tagjai közé. Románia 2002. november 21-én meghívást kapott az észak-atlanti szövetség egyre kevésbé exkluzív klubjába. A meghívást követően, múlt szombaton Bush elnök négyórás villámlátogatásra érkezett Romániába. A román sajtó a nagy eseményt igen hangos és egyszólamú hozsannával fogadta. Bukarestben soha nem látott biztonsági intézkedéseket foganatosítottak, elhalasztottak egy focimérkőzést a nemzeti bajnokságból, lehegesztették a csatornafedeleket és újrapingálták a lámpaoszlopokat.
A kormánypárt fővárosi szervezetei parancsba kapták kerületenként tizenkétezer ember kivezénylését a térre, a megyei prefektusi hivatalok pedig ingyenbuszokkal toborozták alkalmazottjaik közül az „önkéntes” ünneplőket.
Bush elnök beszédében megerősítette: a NATO-ban Románia erős szövetségesre és barátra talált. Mindeközben oldalán állott, többek között, a román egyházfő, Teoctist pátriárka is, aki ugyanolyan lelkesen adta áldását a NATO-csatlakozásra, ahogyan röpke tizenöt évvel ezelőtt a Ceausescu-féle falurombolásra is.
Az amerikai elnök látogatása a helyzet emelkedettsége dacára sem volt mentes vidám pillanatoktól. A köztársasági díszőrség előtt Bush elnök elfelejtette a protokolláris kézfogást Iliescuval – ez utóbbi azonban egy határozott könyékfogással visszarángatta a kötelezettségek talajára. Közben galád módon eleredt az eső is, ami természetesen nem lehetett akadálya a két elnök protokolláris sétájának a cotroceni palota kertjében. Ezúttal Laura Busht felejtették maguk mögött a hátraarcnál, hogy aztán zavartan szabadkozva engedjenek utat a kijáratnál a first ladynek.
A malőrök sorozatát szaporította néhány szinkrontolmácsi félrefordítás, illetve Iliescu elnök beszéde közben Bush baráti mutogatásai, amelyek hatására a tömeg lelkes ujjongással és tapssal szakította félbe az államelnöki beszédet.
Románia ezeréves álma teljesült – adta hírül a hét végi román lapok némelyike a címlapon. A nemzetközi sajtó szemlézői ugyanakkor megütközéssel és vérig sértve vették tudomásul, hogy számos vezető amerikai lap Romániát valahová a balti államok térségébe helyezi (kijárattal a Balti-tengerre), hogy Iliescu helyett Constantinescu elnökről írnak, valamint a Washington Post és a New York Times több „rangos” tárgyi tévedést követett el, amelyek példának okáért a magyar közvélemény előtt sajnos már nem ismeretlenek.
A román sajtó egyébként kompenzált. Száz tudósításból kilencvenkilencben szó sem esett arról, hogy Prágában nemcsak Romániát, hanem hat másik országot is meghívtak a NATO-ba. Ugyanígy Bush elnök beszédének azon részét is szemérmesen elhallgatták, ahol az eddigi rivalizálás helyett a szomszédos országokkal való baráti és szövetségesi együttműködésről szólt. Az általános ünnepi hangulatban minden bizonnyal kákán keresnénk a csomót, ha mi, erdélyi és anyaországi magyarok bármiféle elismerést, köszönőszavakat, csokor virágot várnánk Romániától a mindenkori magyar kormány feltétlen támogatásáért. Az alkupozíciók feladásáért, a helyzeti előny kiaknázatlanul hagyásáért, az önzetlen támogatásért cserébe Románia csatlakozása önmagában hordja jutalmát: szövetségesek lehettünk, száz év alatt immár harmadszor. Remélhetőleg kevésbé katasztrofális eredménnyel, mint az első két alkalommal.
A hamisíthatatlan balkáni optimizmus, ha megnyugvást nem is, pillanatnyi derűt még hozhat számunkra. Példa erre, C. V. Tudor, a hírhedt szélsőjobboldali román politikus nyilatkozata a prágai csúcs után. „Remek – mondta az illusztris személyiség – most már a Fekete-tenger mellett az Atlanti-óceánra is kijáratunk van.”
A szerző író
origo.hu
Zelenszkij Budapesten a háborúról beszélt
