Egy Nobel-díj margójára

A magyar nevű és állampolgárságú író Nobel-díjának hallatán felütöttem a Kortárs magyar írók kislexikona 1958–1988 című kiadányt (Magvető Könyvkiadó, Bp., 1989). Itt a Kertész családnévvel öt író nevében találkozunk: K. Ákos (19 soros szócikkben), K. Erzsébet (51 sorban), K. Imre – a díjas – és László (11-11 sorban), végül K. Péter (19 sorban). A most magas erkölcsi és pénzjutalmat elnyert író egykori munkásságát bemutató rövid szócikkben három idézett mű között időrendben elsőként, a mindmáig főművének tartott Sorstalanság (1975) olvasható. Egzakt módon is igazolható tehát, hogy nem csupán a művelt hazai olvasó, hanem az irodalomtörténész, a szakmabeli sem igen ismerte a közelmúltban váratlanul kitüntetett Kertész Imrét.
Tudjuk, 1901 óta osztják ki az irodalmi Nobel-díjat. Akkor még élt Jókai Mór és Mikszáth Kálmán is. És aztán kapásból megemlíthetünk még akárhány nevet a XX. századi magyar irodalom legjavából. Ezúttal csak húszuk nevét sorolom fel, íróink születési évének sorrendjében: Herczeg Ferenc, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Füst Milán, Déry Tibor, Zilahy Lajos, Márai Sándor, Németh László, Illyés Gyula, József Attila, Wass Albert, Weöres Sándor, Mészöly Miklós, Juhász Ferenc, Konrád György, Nádas Péter és Esterházy Péter.
Ezek közül a nagyszerű írók közül vajon miért nem kaphatta meg senki sem a legmagasabb irodalmi kitüntetést? Az Új magyar lexikon 1961-ben – aligha a magyar szempontokat szem előtt tartva – úgy vélte, hogy az irodalmi Nobel-díj „odaítélése terén egyes esetekben érezhető volt a reakciós körök nyomása” (ÚML 5.: 203.). Jó négy évtizeddel később, az idén a Magyar Írószövetség, a Magyar PEN Club, a Széchenyi Akadémia nem jelölt magyar írót, és Németországban is inkább a könyvkiadók, mintsem az írószövetségek ajánlhatták azt az alkotót, aki „nagyrészt nem azoknak ír, akiknek a nyelvét beszéli”. Joggal hihetjük: jelentős mértékben racionális (gazdasági, szellemi, irodalomdiplomáciai és akár világpolitikai) okai is lehetnek annak, hogy éppen ki lesz díjazott, és mikor. Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke e kérdésben meglehetősen óvatosan fogalmaz: „…mi ebben a pillanatban olyan konstellációba, olyan fénybe kerültünk bele, hogy a gesztus most nekünk szólt.”
A Magyar Rádió Irodalmi újság című műsorában Kertész Imre, a hatóságainktól diplomata-útlevelet kapott világpolgár író ars poeticájaként kifejti: „…nem kell nekem se haza, se otthon, se ország – nem tudok mit kezdeni a nemzet fogalmával.” A Die Zeit című német liberális hetilap riporterét pedig felszólítja: „Repüljön el mélyrepülésben Kelet-Európa fölött… Fentről gyönyörű, de ne próbáljon meg landolni, mert ott élni lehetetlenség.” Radnóti Miklós neve kiamaradt az iménti listáról – indokolatlanul –, pedig ő Nobel-díjas költőnkre származásában, sorsában is emlékeztet. Hogy Radnóti egy szerbiai fogolytáborban – nem pedig például valamelyik elegáns berlini kávéházban – hogyan fogalmaz, azt Nem tudhatom… című költeményéből mindannyian betéve tudjuk: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép-e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály…”
A most megszólított költőóriás Magyarország címere című versében így nyilatkozik a magyar hazáról: „Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.” Az m1 Éjjeli menedékhely című kulturális műsorának jegyzetírója helyesen látja: a magyar Nobel-díj „… erősítheti bennünk azt az egészséges öntudatot, hogy nemcsak merünk, de tudunk is nagyok lenni”. Örvendjünk tehát honfitársunk Nobel-díjának, de a magas kitüntetés okozta örömünkkel egyidejűleg a nagy költő és gondolkodó Kölcsey Ferencnek néhány szállóigévé vált sora is csengjen mindannyiunk fülében. A Himnusz költője Versenyemlékek című művének például az alábbi három részletével gratuláljunk Kertész Imrének:
„Szállj versenyre, magyar, s fog kelni körűled az élet.
Küzdeni s győzni tanúlj. Kell küzdeni s győzni hazádért.
Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe, magyar nép.”
A szerző könyvtáros