Elfogyott a levegő körülöttünk

Politikai elemzők, publicisták egybehangzóan állították, hogy az áprilisi országgyűlési választások két fordulója közötti jobboldali előretörést Orbán Viktor intenzív országjárása okozta, amikor a kampány oroszlánrészét egy személyben vette magára. Ez igaz. Ellenben szinte egyöntetűen megfeledkeznek arról, hogy az akkori váratlan siker „szükséges és elégséges” feltételei közül a miniszterelnök kampánykörútja csupán a „szükséges” volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hasonló (ha nem nagyobb!) őszi körút hatástalansága, amikor a kampány hajrájában a közvélemény-kutatások előrejelzéseihez képest nem sikerült érdemi elmozdulást elérni. De miért? Mik voltak azok a bizonyos hiányzó feltételek, melyek miatt nem teljesült az „elégségesség”? Ennek megválaszolása előtt foglaljuk össze a tavaszi második fordulós siker lehetséges okait (fontossági sorrendben):
1. Orbán Viktor áprilisi kampánygyűléseiről folyamatosan, torzításmentesen beszámolt a közszolgálati televízió Híradója, azonfelül a Kossuth téri nagygyűlést teljes egészében le is adta. A bizonytalanokra elsősorban ezek a képek hathattak, ugyanis a bizonytalan szavazók többnyire nem járnak politikai gyűlésekre, azt jellemzően a már elkötelezettek látogatják. Az MTV hatása valószínűleg lényegesen nagyobb volt, mint azt a nézettsége alapján elsőre gondolhatnánk, hiszen egy-egy híradót még olyanok is elcsíptek néha, akik egyébként nem rendszeres nézőik a csatornának. Sokkoló volt akár csak egyszer is látni Orbán és Medgyessy gyűlései közötti a kontrasztot, a megjelentek száma és lelkesedése közötti különbséget. Ennek a nézőkre gyakorolt hatását nem lehet túlbecsülni.
2. A hiteles kisgazda politikusok (elsősorban Lányi Zsolt) aktívan kampányoltak a polgári öszszefogás mellett. Az általuk megfogalmazott célzott üzenetek szintén megjelenhettek az MTV-ben, s így az – kiegészülve Orbánnak a kisgazdákat közvetlenül megszólító beszédeivel – elegendőnek bizonyult a mozgósításukra, mely a második fordulóban elért győzelem kulcsa volt. (Ősszel minden bizonnyal újra otthon maradtak, esetleg egy részük átszavazott balra, ennélfogva a megyei közgyűlések is bevörösödtek.)
3. A szórólapokon és Orbán beszédeiben (és így az MTV-ben is) meglepetésszerűen elindított intenzív kampány igen hatékony volt, mellyel szemben – részben az idő rövidsége miatt – nem sikerült a baloldalnak sikeres ellenpropagandát folytatni. Az akkori figyelmeztetések (gázáremelés, gyógyszerár-emelés, állami vállalatok eladása, termőföld külföldiek kezére játszása stb.) természetesen az önkormányzati választásokig még nem igazolódtak be, erre ugyanis taktikai okokból a baloldal kínosan ügyelt, következésképpen az akkor csak az említettek miatt jobbra szavazók ősszel újra balra adták a voksaikat.
4. A két forduló közötti rövid kampányidőszakban Orbán Viktor többször is változtatott a hangvételén, s részben a mondanivalóján (lásd a Testnevelési egyetemi és a Kossuth téri beszéd különbségét), az MSZP kampánystratégái csak kullogtak utána, s kidolgozott ellenpropaganda hiányában a médiafölényüket nem tudták elegendő hatékonysággal kihasználni.
Az önkormányzati választásokat megelőző kampányban a felsorolt pontok közül már egyik sem tudott teljesülni. Nem nehéz észrevenni, hogy mind a négyben központi tényező a média. Igaz ugyan, hogy akkor is nyomasztó baloldali médiatúlsúly volt, de a monopóliumuk az elektronikus sajtóban nem volt még teljes. Most viszont már az. Ez nemcsak egy további mennyiségi eltolódás, hanem egy új „minőség” is, hiszen hírelhallgatást és dezinformálást igazán hatékonyan csak így lehet végezni. (Nem véletlen tehát, hogy a szocialista-liberális kormány mindenáron rá akarta tenni a kezét a közszolgálati televízióra. Nem lehet elégszer elmondani, hogy mekkora bűnt követtek el a „jobboldali” médiakurátorok, például az ultrabaloldali Nap-kelte-stáb átvételében, akik segédkeztek az intézmény átjátszásában, ezért egy valamikori önvizsgálat nem kerülheti meg a kérdést, választ kell kapnunk rá, miképp fordulhatott ez elő.) Az említetteket csak tetézte a jobboldalnak a kormányzati szereppel járó automatikus megjelenési lehetőségektől való elesése is.
A körülmények nem kellő objektivitással való felméréséből már most kezd körvonalazódni két olyan téveszme, melyek hosszú távra megakadályozhatják a polgári-nemzeti oldal sikeres szereplését, érdemes tehát ezekre rávilágítani.
Az egyik szerint az MSZP előretörését elsősorban a két választás közötti osztogatás szülte, következésképpen – érvelnek sokan –, ha ezt abbahagyják, akkor zuhanni fog majd a népszerűségük. Nagyon veszélyes önáltatás ez.
A közvélemény-kutatások szerin a Fidesznek és a jobboldal vezető politikusának, Orbán Viktornak nagyon magas az elutasítottsága, tehát a baloldalra szavazók szemében rendkívül ellenszenvesek. Ennek oka azonban nem fakadhat az osztogatásból, máshol kell tehát keresni az utálat forrását. A válasz egyszerű: a kormányzati sikerpropagandánál csak az ellenzéket lejárató, a jobboldal ellen uszító, kontroll nélküli goebbelsi propaganda (elhiszik, ha sokszor mondasz nagy hazugságot…) volt erősebb, melynek hangyaszorgalmú kivitelezője szokás szerint a honi „független” sajtó volt. (Ami április után különösen felerősödött.)
A dinamikus életszínvonal-emelkedés megtorpanása természetesen okozhatja majd a közhangulat romlását, de ez független a jobboldal elleni uszítástól, melynek tárgya a „lop”, „korrupt”, „árkot ás”, „megoszt”, „utcára viszi a politikát”, „szélsőséges”, „agresszív”, „nacionalista”, „múltba néző”, „diktatórikus” stb. kulcsszavakkal jellemezhetők. Ez a propaganda bármikor folytatható, s ha eddig eredményes volt, akkor nincs miért kételkednünk, hogy ezentúl is az lesz. Számukra legkedvezőtlenebb esetben a most balra szavazók a „kisebbik rossz” elve alapján fognak újra rájuk szavazni, de a beléjük plántált gyűlölet és ellenségkép miatt tömegesen jobbra várhatóan nem. Kétséges tehát, hogy egy esetleges közhangulatromlást automatikusan át lehet-e konvertálni jobboldali szavazatokká. (Ráadásul minden valószínűség szerint erőteljes osztogatás kezdődik majd 2006 előtt is.)
Az elmondottakat egészítsük még ki két tanulságos példával. Az egyik a Horn-kormány népszerűsége, mely – a Bokros-csomag, az állami vagyon elherdálása, a korrupció stb. ellenére – sohasem csökkent le drasztikusan, sőt, kis híján újra megválasztották őket. Pedig az akkori sajtó nem uszított koncepciózusan az ellenzék ellen, inkább amolyan langyos késő-kádáristának nevezhetnénk, szemben a mostanival, mely már a maga leszámolásos, antiszemitázós, boszorkányüldözéses címlapkampányaival kifejezetten a Rákosi-éra éveire emlékeztet. Az idén balra szavazók jelentős része ezért 1998-ban, motiváció (ellenségkép) híján otthon maradt, s még így is csak a – mostanra már megsemmisült – kisgazdapárt tömegbázisával sikerült a fordulat. Ilyen „idilli” állapotokra azonban 2006-ban nem számíthatunk…
A másik példa maga Demszky Gábor, akit Budapest főpolgármesterének választottak negyedszer is, tehát minimum tizenhat évig tölti be ezt a tisztséget, és nem kizárt, hogy még ezzel sem fog befejeződni „városépítő” munkája. Ez az egész a politikai abszurd kategóriájába tartozik, úgyhogy mélyebb elemezés helyett elég, ha Szolzsenyicin után szabadon azt mondjuk: ha hirtelen minden sajtóorgánum elkezdene igazat beszélni a főváros tizenkét évéről és Demszky Gábor munkásságáról, akkor a népszerűsége egy-két hónap alatt mélyrepülésbe kezdene, tán még blokádot is szerveznének ellene a jelenlegi szavazói…
A másik fel-felbukkanó téveszme szerint a jobboldal lagymatag, nem eléggé határozott, nem eléggé „radikális” politizálása vezetett az őszi kudarchoz, következésképpen, állítják sokan, a sikeres jövő kulcsa az e téren való gyökeres változtatás. Érdekes módon ennek az ellentettje is legalább ilyen gyakran elhangzik: a Fidesz túlságosan jobbra ment, radikalizálódott, ezáltal vesztve el a „közepet”. Ám ezzel nemcsak az a probléma, hogy nem igaz, hanem hogy elsősorban balról duruzsolják, tehát érdemes fenntartásokkal fogadni az állítást.
A totális médiadiktatúrával szemben egyetlen ellenszer van: a megtörése. Különben olyan, mint a mókuskerék, ha „gyorsítunk” (radikalizálódunk), akkor a kerék is gyorsabban forog: az elmozdulás nulla marad. Bármilyen stratégiát választunk, bárkit helyezünk az előtérbe, a médiaterror adekvát válaszokat ad, jobbik esetben semlegesít, rosszabban visszafelé süt el mindent. Mindezek igazolására nem kell túl messzire menni, példák tucatjait lehet felsorolni a két választás közötti események közül is. A D–209-ügy hatásosan csökkentette volna a kormánypártok pozícióját, ha bemutatják egy ilyen ügynök valódi munkáját és szerepét a Kádár-rendszerben, továbbá a rendszerváltás után a kapcsolati tőke valódi tőkévé való konvertálásának módszereit. Ha a Mécs-bizottság ámokfutásának mikéntjéről, céljáról és „eredményéről” az emberek széles körben objektív információkat kaphattak volna, akkor ez is érzékenyen érintette volna a kormánypártok népszerűségét. Egy tömegdemonstráció, főleg ha olyan méltóságteljes, mint a polgári körök által rendezettek, akkor annak törvényszerűen azt kell(ene) gyengítenie, aki ellen a „népharag” irányul. Vajon az Orbán-kormány hogyan jött volna ki egy százezres tüntetésből az MTV állítólagos megszállása miatt? Milyen hatása lett volna a sajtószabadság lábbal tiprása miatti, az egész világot (és a honi médiát) átölelő sikítozásnak? És az autópálya-építés körüli cirkusznak? A rendőri túlkapásoknak? Berkecz Mária botrányos meghurcolásának? És akkor még nem is említettük az elbocsátásokat, a tömeges lefejezéseket, a régi fekete bárányok pozícióba juttatását (lásd Erős János). Mindezt be lehet állítani a „törvényes rend helyreállításának”, de lehet szónokolni a diktatórikus nyomulásról is, hosszú, megható interjúkat készítve az elbocsátottakkal. A kettő hatása éppen ellentétes.
A negatív (vagy pozitív) kampány hatása a médián múlik. A sajtó bármilyen eseményből tetszés szerint ki tud hozni negatív, vagy pozitív kicsengést. Egy negatív kampányt be lehet mutatni, mint az igazság bajnokának sorozatos leleplezéseit (lásd Keller), de akár úgy is, mint visszataszító, felforgató, lázító tevékenységet. A médiadiktatúra olyan, mint a mocsár: bármint mozdulsz, lejjebb süllyedsz.
Természetesen nem arról van szó, hogy a jobboldal és a Fidesz helyesen politizált az elmúlt hónapokban. Rengeteg labdát nem ütöttek le, határozottabban kellett volna megnyilvánulni egy sor kérdésben, s szakmailag is felkészültebbnek kellett volna lenni például a Medgyessy ügynökmúltját vizsgáló bizottságban. De az érme másik oldalán azért ott van, hogy amiben viszont határozottan állást foglaltak, az sem tudott átjönni a médián, vagy sok esetben ellenükre fordították.
Önmagában a radikalizálódásban (és itt az „önmagában” szón van a hangsúly) megváltást látók elfelejtik azt is, hogy az ilyen irányú elmozdulást követelők mindig a jobboldal törzsszavazói közül kerülnek ki. A kampányban azonban egy győzelemre törekvő politikai formáció szinte csak és kizárólag a bizonytalanokra koncentrálhat, s a két csoportnak való megfelelésben alig vannak közös pontok. A törzsszavazók igazságérzetén alapuló elvárások és egy kampány sikere között alig van összefüggés. A bizonytalonokra, az apolitikusokra pedig jóformán csak a kereskedelmi televíziók, rádiók és a bulvárlapok hatnak. Persze tudjuk: jelenleg itt szinte lehetetlen a pozíciószerzés, de attól még igaz marad, hogy a média közegét nem lehet megkerülni. Minden ezen keresztül jut el a választásokat eldöntő bizonytalanokhoz. Ha valaki rákban szenved, ha reménytelennek tűnik is a gyógyítás, attól még minden erőnkkel a rosszindulatú daganatra kell koncentrálnunk, s nem kezelhetjük nátha ellen.
Egyes jobboldali politikusok az áprilisi választások előtt többször elmondták (nyugtatták magukat és minket), hogy „kevés embert félre lehet vezetni sokáig, sok embert kevés ideig, de sok embert hosszú ideig nem lehet megtéveszteni”. Erre van egy élő cáfolatunk: Demszky Gábor. Ha a polgári-nemzeti tábor nem tud megszólalni záros határidőn belül egy nagy nézettségű (értsd: sok bulvárműsort és kommersz filmet bemutató) földi televíziócsatornán, ha nem lesznek olyan nagy nézettségű (részben politikai) magazinműsoraink, ahol mi határozzuk meg a tényfeltárás témáját, a kérdéseket, s mi választjuk ki a személyeket, akiktől választ várunk, akkor könnyen kaphatunk az említett bölcsességről egy országos szintű cáfolatot is. Tehát bármit tehetünk, lehetnek hiteles politikusaink, jó programunk, határozottabb politikai stílusunk stb., ha a médiamonopólium nem lesz megtörve, akkor legközelebb sem lesz meg az „elégségesség”.
A szerző fizikus