Globális modellek és nemzeti megoldások

A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank magyarországi tevékenysége szinte szimbólumává lett annak a folyamatnak, amelynek során a magyar gazdaság fokozatosan beilleszkedett az egyre nagyobb mértékben globalizálódó világgazdaságba. A két ikerszervezet megítélése – éppen ezért – gyakran az erős érzelmi töltésektől sem mentes. Az antiglobalista gondolkodók és értelmiségiek szinte a főgonoszt, minden rossznak az okozóját vagy legalábbis ezek szimbólumát látja bennük. A közgazdasági fősodort jelentő neoliberális felfogás viszont úgy tekint húsz évvel ezelőtti csatlakozásunkra, mint amivel megváltottuk jegyünket a szabad és fejlett világba. Holott a belépésnek – mindkét megítélésbeli véglettel ellentétben – sokkal pragmatikusabb oka volt az akkori állam- és pártvezetés részéről.
A nyolcvanas évek elejére kimerültek a szocialista tervgazdaság erőtartalékai, nem volt már képes finanszírozni az általa teremtett, viszonylagos jólétet sem. Az a veszély fenyegetett, hogy a pénztelenség alapjaiban ássa alá azt a kádárista, kikényszerített közmegegyezést, ami a hatvanas évek elejétől a „legvidámabb barakk” egyik legfontosabb pillére volt. Forrásbevonásra volt szükség (csakúgy, mint Lengyelországban), amit az akkori állampárti vezetés nem remélhetett a „testvéri” országoktól. Márpedig a nyugati bankokhoz azon a kétszárnyú kapun kellett bemenni, amit az IMF és a Világbank neve fémjelzett.
Mai ismereteink szerint ehhez Moszkvával sem kellett szembeszállni. Egyrészt, mert a birodalmi központ nem akarta vállalni azt a kockázatot, amelyet két fontos közép-európai szocialista ország gazdasági összeomlása jelentett volna. Másrészt a szovjet kommunisták okkal reménykedhettek abban, hogy sikerrel csapolhatják meg a hazánkba érkező dollármilliókat. Mint a „guruló dollárok” esete is mutatja, ebbéli reményükben nem is csalatkoztak.
A gazdaság megroppanását azonban a nagyarányú hitelfelvétel sem tudta megakadályozni, csupán egy évtizeddel eltolni. A beáramló kölcsönök egy egészségtelen szerkezetű gazdaság állapotának konzerválásához járultak hozzá. Hazánk rendszerváltó kormánya 1990-ben úgy vette át az ország irányítását, hogy a gazdaság pangott, az államháztartás eladósodottsága hatalmasra duzzadt, a tartalékok megörökölt szintje pedig alig három napig biztosíthatta volna vész esetén az ország működését. Az Antall-kormány ebben a helyzetben erőteljesen rá volt utalva az IMF-csoportra, ami tág teret engedett e nemzetközi szervezeteknek a gazdasági átalakulás kívánatos módjának kijelölésében.
Ma már a főáramlatbeli közgazdászok közül is sok kritikusa van az IMF korabeli, meglehetősen sematikus gazdaságpolitikai receptjeinek. Gondoljunk csak Stiglitzre, a Világbank egykori vezető közgazdászára. De a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején az IMF és a Világbank által képviselt gazdaság- és társadalompolitikai nézeteknek erőteljes konjunktúrája volt. Szinte kiiratkozott a „klubból”, aki ezzel ellentétes nézeteket vallott. Az IMF-politika pillérei a szigorú pénzügypolitika, a privatizáció, a liberalizáció és dereguláció, illetve a globális gazdaságba való gyors beilleszkedés voltak. Az átalakulási válságot elszenvedő nemzetgazdaságok részére a sokkterápia enyhébb vagy radikálisabb vállfajait szorgalmazták. Lehetett volna másképp is? Ez már örök rejtély marad. Nincs ugyanis reális összehasonlítási alap: az átalakuló gazdaságoknak az a része, amelyik más utat választott, el sem tudott szakadni igazán a posztszovjet modelltől. Ami kétségtelen: ezekkel az országokkal ellentétben az IMF és a Világbank receptjét követő országok végül is sikeresen alkalmazkodtak a kor kihívásaihoz.
Az áldozatok azonban óriásiak voltak. Tömegessé vált a munkanélküliség, szétfoszlott a biztonságos világ illúziója, a vagyoni egyenlőtlenségek a többszörösére növekedtek. Mindamellett Magyarországnak tovább kell mennie azon az úton, amit a versenyképesség folyamatos javulása mellett végbemenő, fenntartható gazdasági növekedés jellemez. Ennél azonban többre van szükségünk: a szociális és ökológiai szempontokat is magába foglaló fenntartható fejlődésre. Egy olyan magyar gazdaságpolitikának, amely képes a nemzet érdekeit hatékonyan megjeleníteni a kormányzati gyakorlatban, nemcsak a globalizált környezetből érkező versenyképességi kihívásoknak és egyensúlyi feltételeknek kell megfelelnie, hanem a társadalom felől érkező jelzéseknek is.
A globális modellek nem lehetnek érzéketlenek a nemzeti megoldásokra. Azok, akik a gazdaság világméretű dinamikus növekedéséért érzik magukat felelősnek, szükségszerűen érzéketlenek bizonyos mértékig a helyi társadalmak felől érkező jelzésekre. Márpedig minden olyan politika, amelyik szembemegy az emberek valóságos igényeivel, hosszú távon bukásra van ítélve. Meggyőződésem, hogy a társadalom felől érkező igényeket és jelzéseket egy felelős nemzeti kormányzat tudja a leghatékonyabban közvetíteni. Meg kell találni azt a modus vivendit, ami alapján a globális gazdaság vezető erői a kölcsönös előnyök mentén tudnak együttműködni a nemzeti kormányokkal. Olyan modellt kell találni, ami nem zéróösszegű, hanem nyer-nyer típusú játszmákat tesz lehetővé. A polgári kormány egy ilyen modell megalkotásán és megvalósításán munkálkodott. Ez a „magyar modell” arra volt hivatott, hogy a globális gazdaság erőterében, annak felhajtóerejét felhasználva, de fokozott mértékben támaszkodva a belső hajtóerőkre, sikeres válaszokat adjon a globalizáció kihívásaira. Talán olyan hullámlovasra lehet hasonlítani az így megálmodott nemzetgazdaságot, amely látványosan és sikeresen lovagol azokon a hullámokon, amelyik adott esetben akár össze is töri a parti épületeket, vagy halálos veszélyt rejt azok számára, akik nem ismerik a tenger törvényeit. Szándékaink szerint Magyarországnak egy ilyen „hullámlovasnak” kellett volna lennie a világgazdaság hullámain (ebbéli reményünket természetesen nem adtuk fel).
Meggyőződésem, hogy ügyes politikával a globalizáció egy kis nemzet számára nemcsak fenyegetést, hanem lehetőséget is jelenthet. Írország, Finnország, Korea vagy Szingapúr példája azt mutatja: globalizált környezetben a nemzeti érdekeket helyesen felismerve, majd azokat markánsan képviselve, történelmi mércével mérve rövid idő alatt is lehet nagyarányú, ugrásszerű fejlődést elérni. A tudásba való befektetés a legbiztosabb módja annak, hogy a globális folyamatoknak ne csupán elszenvedői, hanem sikeres alakítói legyünk. Márpedig a tudásalapú társadalom és gazdaság kiépítésében a nemzeti kormányoknak elodázhatatlan felelőssége van. Írország példája azért is érdekes, mert a „kelta tigris” sikersztorijával egy időben az írek nemzeti kultúrája is reneszánszát éli: még soha nem volt ilyen népszerű a világ más népei között. Nem kell tehát temetnünk a nemzeti kultúrát a globalizáció korában. Inkább keressük meg azokat a formákat, azokat a csatornákat, amelyeken keresztül meg tudjuk mutatni magunkat a világnak: ezek vagyunk mi, magyarok. Kis ország, de nagy nemzet.

A szerző egyetemi docens, volt kancelláriaminiszter, a Századvég Politikai Iskola Alapítvány elnöke