Ígéretei csapdájába került a kormány

A költségvetés az a kormányzati dokumentum, amely már nemcsak szavakkal, hanem az elvont és elköltött forintokkal fejezi ki az azt elkészítő kormány egész társadalmi és gazdasági filozófiáját. A Medgyessy-kormány első költségvetése – ígéretének megfelelően – valóban éles fordulat az Orbán-kormány utolsó költségvetéséhez képest, ahogy azt már legelső gazdaságpolitikai dokumentumában kilátásba helyezte (Fordulat a gazdaságpolitikában. Budapest, 2002. július 4., olvasható a Pénzügyminisztérium honlapján). A kormány véleménye szerint ugyanis elődje „az elmúlt két esztendőben nem jó úton járt, a nemzetközi gazdasági környezet romlására nem a versenyképesség javításával, hanem az állami szerepvállalás növekedésével reagált. 2000-ben elmaradt a jelentős adócsökkentés, holott arra az előre is jól látható többletbevételek módot adtak volna. 2001-ben a többletbevételeket az államháztartási hiány csökkentése helyett elköltötték, 2002-ben pedig már a hiány terhére haladják meg a kiadások a tervezettet. Az évről évre jelentkező tetemes többletbevételek ellenére elmaradt a nagy rendszerek reformja, megmaradtak a bérfeszültségek az egészségügyben, az oktatásban és a többi költségvetési intézménynél. A gazdaságpolitika összességében nem a gazdaság egészének fokozatos, de stabil teljesítménynövelésére irányult, hanem egyes kiemelt területekre koncentrált, ami nemcsak az üzleti, hanem társadalompolitikai szempontból is az esélyegyenlőség elvének érvényesülése ellen hatott.”
Mivel a gazdaságpolitikával való foglalkozás és az őszinteség, ha nem is zárja ki, de erősen taszítja egymást (ez lassan évtizedes tapasztalatom), ezért nem kerülhető el mindezek magyarról magyarra fordítása. A versenyképesség javítása annyit jelent, hogy csökkenteni kell a munkavállalói jövedelmeket – ha nem is abszolút értelemben, ahogy a Bokros-csomag idején történt, legalább relatíve –, hogy ezzel növekedjenek a profitok. A versenyképesség ugyanis a Medgyessy-kormány értelmezése szerint egyenlő a magyar (helyesebben: magyarországi) gazdasági szereplők által elért magasabb profitokkal, s ha a nemzetközi gazdasági környezet romlik, ami a vállalatok számára legfájóbban a profitok csökkentésében nyilvánul meg, akkor a munkavállalói jövedelmek kormányzati közreműködésével történő csökkentésével kell segítségükre sietnünk, hogy fájdalmuk, ha nem is teljesen, de legalább részlegesen enyhüljön. Mivel pedig a munkavállalói jövedelmek úgy aligha csökkenthetők, hogy megkérik a dolgozókat keresetük egy részéről munkaadóik javára történő lemondásra (erre még az MSZP-hez oly igen közel álló MSZOSZ sem szívesen agitálná tagjait), a kormány számára nem marad más technikai lehetőség, mint adót csökkenteni oly módon, hogy a munkavállalók és a munkaadók közötti jövedelemelosztási határvonal az utóbbiak javára tolódjon el. Annak érdekében azonban, hogy eltakarják a munkavállalók jövedelempozíciójának romlását (rontását), azt kell elhitetni velük, hogy csak a nettó bér az „övék”, csak a nettó bér számít, ami ezen felül van – a személyi jövedelemadótól a (jogi értelemben) munkaadók által fizetett társadalombiztosítási járulékig –, ahhoz nincs közük, az nem a munkavállalók jövedelme. E téren az általam ismert legnagyobb és nehezen felülmúlható közgazdasági nonszensz Bokros Lajos nevéhez fűződik, aki 2001-ben a Figyelő című gazdasági hetilapnak adott interjúban azt fejtegette, hogy a magas személyi jövedelemadó torzítja (!) a munkáltatók bérköltségeit.
Továbbá el kell hitetni azt is, hogy a személyijövedelemadó-csökkentés a nettó keresetek növelésére szolgál, miközben a munkavállalói jövedelmek csökkentése a valódi cél. Az Orbán-kormány ellen megfogalmazott vád lényege tehát az, hogy nem csökkentette „megfelelően” a munkavállalói jövedelmeket, hanem a bérekkel együtt nőttek a munkavállalói jövedelmek is. Ez pedig, vélik a Medgyessy-kormányhoz közel álló gazdaságpolitikusok, megbocsáthatatlan vétek.
A másik vád az állami szerepvállalás növekedésére való reagálás. Ennek súlya azonban elhanyagolható az előzőhöz képest, s nem véletlen, hogy nem részletezi tartalmát. Az állami szerepvállalás a költségvetési források felhalmozási célra történő fordítását jelenti, így a Széchenyi-tervet – amely a kis- és középvállalkozások forráshoz juttatását szolgálta, olyan vállalkozásokét, amelyek zöme enélkül esélytelen lett volna a fejlődésre – és a lakásépítések megindításához szükséges erőteljes támogatásokat. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a Széchenyi-terv ezt milyen hatékonysággal tette (mivel lényegében el sem kezdődött, kellő tapasztalat nem gyűlhetett össze), s nem támogatták-e túlzott mértékben a lakásépítést (ilyen vád is megfogalmazódott), de érzékelhetően nem erre irányul a kritika, hanem arra, hogy kormányzati vállalkozástámogatásra nincs szükség, illetve az csak huszadrangú fontossággal bírhat a munkajövedelem-csökkentéshez képest. Jól kifejezi ezt az a László Csaba pénzügyminiszter által gyakran elismételt „bölcsesség”, hogy „nem ismerek jobb vállalkozásélénkítő módszert az adócsökkentésnél”. Persze nem arra gondol, hogy az állam zsebe helyett a munkavállalókéban maradjon a pénz, hanem arra, hogy csökkenjenek a munkavállalói jövedelmek. Ezt erősíti az a kitétel, amelyben a Medgyessy-kormány prioritások felállításának bűnében marasztalja el elődjét, mivel „egyes kiemelt területekre koncentrált” – azonban a prioritás nélküli mindenre koncentrálás luxusát talán még az Egyesült Államok sem engedheti meg magának! (Egyébként például azt, hogy Magyarországon a gyógyturizmusnak prioritást kell adni, felháborodottan elutasítani még nem hallottam.) Teszi mindezt az esélyegyenlőség elvének sérelmére hivatkozva, s azzal a felvezetéssel, hogy a „gazdaságpolitika összességében nem a gazdaság egészének fokozatos, de stabil teljesítménynövelésére irányult”, hanem holmi prioritásokra koncentrálta erejét. (A prioritások felállítása mint az esélyegyenlőség sérelme: abszurdum.) E szép kerek mondat tartalma magyarról magyarra fordítva: a munkavállalói jövedelmet kellett volna csökkentenetek, tökkelütöttek…
S most jön a csapda: bár a Medgyessy-kormány fő gazdaságpolitikai célja és eszköze a munkavállalói jövedelmek csökkentése, s az Orbán-kormányt ért gazdaságpolitikai bírálatok zömmel azt kifogásolták (ebben különösen a Pénzügykutató-kör, élén a gazdasági és közlekedési miniszterré lett Csillag Istvánnal vitézkedett előszeretettel), hogy ez az utolsó két évben nem következett be, ellenkezőleg, a bérek emelkedni kezdtek. Ez persze így kimondhatatlan volt (azt különösen választások előtt nem látták célszerűnek az országlakosok képébe vágni, hogy még ennyi is sok nektek), hanem a kormány ódivatú keresletélénkítő politikáját kárhoztatták, és adócsökkentés után kiáltottak. E politika természetesen nem jellemezhető keresletélénkítőként az 1950–1960-as évek stílusában – ezt jelentené az ódivatú –, viszont megindította a közszféra béreinek felzárkóztatását (ami természetesen „élénkítette” a kiskereskedelmet), amit az új kormány nem visszacsinált, hanem felgyorsított és elnevezett jóléti rendszerváltásnak, jóléti fordulatnak, s szükségességét még a kormánypárti gazdaságpolitikusok sem vonják kétségbe nyilvánosan (kivétel Békesi László és Bokros Lajos expénzügyminiszterek). A költségvetési források felhalmozási célra való fordítását pedig – amely bár torz értelmezéssel, de szintén tekinthető keresletélénkítésnek – a nemzetközi pénzügyi szervezetek ajánlgatják sűrűn a fogyasztási kiadások (transzferek) ellenében. Amikor a gazdaságpolitikusok arról beszélnek – s ez különösen Bokros Lajostól hallható sokszor –, hogy fontos az, milyen az államháztartás szerkezete, a maguk szakzsargonjában tulajdonképpen azt mondják, hogy a költségvetésben jelentős súlyt kell képviselniük a felhalmozási kiadásoknak. Az Orbán-kormány az utóbbit a lanyhuló nemzetközi dekonjunktúra ellensúlyozására is alkalmazta: a nemzetközi gazdasági visszaesését legalább részben lehetett ellensúlyozni az építőipar felpörgetésével, amely nem presztízsberuházásokat, sehonnan sehová nem vezető utakat, hidakat jelentett! Minden gazdaságpolitikus tudja, hogy olyan kis és nyitott gazdaság esetén, mint a magyar, ez a „részbeni” a legtöbb, amit el lehet érni. (Nagy gazdaságok esetén sem sokkal többet.) Hivatalos és nem hivatalos nemzetközi aktorok (IMF, EU, számos kutatóintézet stb.) szinte kivétel nélkül dicsérőleg szóltak az Orbán-kormány ebbéli tevékenységéről. A 2003. évi költségvetés általános indokolásában viszont az olvasható, hogy a világgazdasági dekonjunktúra begyűrűzésére „adott gazdaságpolitikai reakciók nem voltak képesek a negatív trendek ellensúlyozására”, amely nem is lehetett és nem is volt elvárt cél, sőt – így a folytatás – „a fenntartható növekedési pályát veszélyeztető hatásokkal jártak”.
Fordítsuk magyarról magyarra: a hiány nagyobb tervezettnél.
Amíg viszont e nagyobb államháztartási hiány nem szorítja ki az üzleti szféra beruházásait, baj nincs, s ilyen kiszorítási hatás nem volt, egy kissé el lehet adósodni. De ez az érv különösen annak ismeretében inkorrekt, hogy a tervezettnél nagyobb hiány nagyobbik részét a Medgyessy-kormány – ez ma már egyértelmű – hozta össze, s mivel a hiánynövekmények nem lineárisan esnek latba, azt is mondhatnánk, hogy a Medgyessy-kormány rövid tevékenységének időszaka alatt sikerrel megtöbbszörözték a fenntartható növekedési pályára leselkedő veszélyeket. Persze a helyzetet nem szabad dramatizálni, van mód a korrekcióra, a gyakorlatban ideáltipikus fenntartható növekedési pálya nincs, a helyes irányt csak állandó korrekciókkal tartani. (Ezt Erdős Tibor akadémikus fejtette ki néhány évvel ezelőtt a Közgazdasági Szemlében megjelent szép tanulmányában.)
Miért teszi mindezt a pénzügyminiszter, aki nem naiv, és nyugodtabb időben nem csak négyszemközt ismerné el, hogy mennyi szakszerűtlenség, logikátlanság, inkorrektség, szakmai manipuláció fűződik a nevéhez? Mindezt azért teszi, hogy preventíven diszkreditáljon minden olyan gazdaságpolitikai stratégiát, amely a munkavállalói jövedelmek kormányzati úton való csökkentését akarja törölni eszköztárából, ahogy az Orbán-kormány tette utolsó másfél–két évében, vagy/és az államnak jelentősebb szerepet szán a gazdaságban. Még az is lehet, hogy mélyen meg van győződve igazáról, sőt olyan hatalmas igazság birtokában lévőnek gondolja magát, amely bocsánatossá teszi őszintétlenségét.
Egyetlen példa a logikátlanságra: előbb azt mondják, hogy 2001-ben az előre jól látható többletbevételnek ki se kellett volna alakulnia, azt adócsökkentéssel kellett volna megelőzni, majd hiánycsökkentésre kellett volna fordítani, végül pedig a nagy rendszerek reformjára, béremelésekre. Most akkor mégis melyikre? Mi történik a 2003. évi költségvetésben? A kormány teljesíti a közszférának tett és részben végrehajtott bérígéreteit és egyéb szociális vállalásait (bár korántsem teljes mértékben), egyúttal adócsökkentésnek álcázva csökkenti a munkavállalói jövedelmeket. Ez automatikusan annyit jelent, hogy beprogramozza a felhalmozási-beruházási-dologi kiadások nagyságrendekkel történő csökkentését. Ez pedig – nem kevesen tartanak ettől – alá fogja ásni az ország hosszú távú versenyképességét.
A szerző szociológus-közgazdász