A közismert szociológus és jobboldalon álló szabadelvű polgári közíró, Tellér Gyula igen kényes témát feszegetett, amikor a Magyar Nemzet 2002. szeptember 18-i számában közzétette A holokauszt tagadásának büntethetősége című cikkét. Ennek időszerűségét az adta, hogy Bárándy Péter a Magyar Hírlap 2002. augusztus 24-i számában közölt interjújában – Tellér olvasatában – felvetette: a véleménynyilvánítás szabadságát a büntető törvényköny (Btk.) módosításával, az emberi méltóság „célzott védelme” érdekében korlátozzák. Ezáltal büntetőjogilag is értékelhetővé válna az antiszemitizmus és a cigányellenesség kinyilvánítása, valamint az olyan „megtörtént események tagadása”, amely „jelentős embercsoportok érzelmeit érinti”. Ez utóbbi az összefüggések ismeretében egyértelműen a holokauszt tagadására vonatkozik, amely a hitleri rezsim időszakában nemcsak a zsidóságot, hanem a cigányságot is érintette, bár a zsidóság ennek jóval nagyobb arányban esett áldozatául. Ennek oka abban keresendő, hogy a nemzetiszocializmus elsődleges fontosságúnak tekintette a pénztőke és a kereskedelem jelentős részét a kezében tartó zsidósággal való leszámolást, hogy e társadalmi csoport vagyonára és üzleti kapcsolataira rátehesse a kezét, valamint hogy a pénzügyek és a kereskedelem, egyszóval a gazdasági élet kulcspozícióiba saját „pártkatonáit” ültesse be. Minthogy a cigányság sem gazdasági, sem kulturális, sem politikai befolyással nem rendelkezett, csupán az életmódjából fakadó társadalmi beilleszkedési zavarai miatt kívánták likvidálni. Ezért erre csak a zsidóság kiirtását követően került volna sor. Ennek okán a cigányság túlnyomó része a holokausztnak nem vált áldozatává, mert a II. világháború elvesztésével a nemzeti szocialista rendszer és maga Hitler is megsemmisült. Emiatt a holokausztproblémánál a közfelfogás a zsidóság a nemzetiszocializmus időszakában történt üldözésére és megsemmisítésére gondol. A német, az osztrák és a francia jogrendszer azon tényállásai, amelyek a holokauszt tagadását büntetendő cselekménynek minősítik, szintén elsősorban a zsidó holokausztra fókuszálnak, miként ezt cikkében Tellér Gyula is teszi.
Három állam, ahol büntetnek
Tellér alkotmányjogi aggályokat vet fel mind az igazságügy-miniszter álláspontjával, mind pedig a közösség elleni izgatásnak a Btk. 269. paragrafusában foglalt normaszövegének tervezett megváltoztatásával kapcsolatban. Bár a miniszter nyilatkozata e vonatkozásban a zsidóságot és a cigányságot említette, a Btk. 269. paragrafusa helyébe tervezett új normaszöveg ennél jóval szélesebb, mivel az a magyar nemzetre, más nemzetre, nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy egyes lakossági csoportok védelmére vonatkozik. A holokauszt megtörténésének a tagadását a német, az osztrák és a francia büntetőjog azért csak a zsidóság likvidálásával összefüggő eseményekre szűkíti, mivel a nemzetiszocializmus időszakában ez a három ország élen járt a zsidóság tervszerű kiirtásában. Ausztria mint a náci Németországba centralizáltan betagolt „Gau”, míg Franciaország mint a Vichy-kormány által behódolt ország. Ugyanezen az alapon persze a holokauszt tagadását Magyarországon, Romániában és Szlovákiában is lehetne büntetni, mivel a náci Németországgal csatlós kormányaik szintén jelentős szerepet vállaltak a zsidósággal kapcsolatos német szándékok végrehajtásában.
A szerb nacionalizmus népirtásai
Tellér a holokausztfogalom három kritériumát, azaz a tagadás tárgyát tartalmazó három eseményt, úgymint: 1. a zsidóság nagy részének a náci Németország által ellenőrzött területeken történt megsemmisítésének a tényét; 2. A Harmadik Birodalom vezetőinek ennek megvalósítására irányuló előzetes eltökélt szándékát; 3. a Ciklon gázzal működő haláltáborok felállítását és működését korrektül és egzakt módon fogalmazza meg. A részéről felsorolt, de általa csak részben vallott „minősítő mozzanatok” igazságtartalma azonban nem mindenben állja meg a helyét. Az első minősítő mozzanat, minthogy európai és a tengerentúli szövetségesek, valamint a Vatikán is tudott róla a hírszerzés és a lágerekből kimenekülni tudók közlései alapján, mégsem tettek ellene semmit, ezért az egész európai és amerikai kontinensnek osztoznia kell a morális felelősségben. Ez megalapozná, hogy a holokauszt tagadása az európai és az amerikai kontinens valamennyi országában büntetendő magatartás legyen, ha az nagy nyilvánosság előtt történik. A további minősítő mozzanatok tekintetében Tellér Elie Wiesel nyomán még hármat említ meg. Elsőként, hogy vannak olyan álláspontok, miszerint a zsidóság is hozzájárult volna a holokauszt létrejöttéhez, ami egyértelműen „az antiszemitizmus jele, ezért tilos”, a másik, hogy a holokausztot a nem zsidók veleszületett antiszemitizmusa váltotta ki, végül pedig, hogy „a történelem minden tartalmát a holokauszthoz kell mérni, mivel „a történelem transzcendens pontja”.
E három minősítő körülmény helytállósága a történeti események tükrében válaszolható meg. Németország az I. világháború előtt egy erős falusi parasztgazdasági (junker) rendszerrel, kézműiparral, gyáriparral, katonasággal és hivatalnoki réteggel rendelkezett, ideértve az oktatást és a tudományt is. Amiben gyenge volt, az a kereskedelem. A német a gazdasági szférát, főleg annak kereskedelmi oldalát lenézte. Ezért ez gyenge pontja volt a német társadalomnak. Emiatt örömmel fogadta be a galíciai és az ukrán–orosz pogromok elől menekülő zsidóságot. Mikor azonban az I. világháborút követően a franciák leszerelték a német gyáripart, és emiatt hatalmas ipari munkásréteg maradt munka nélkül, továbbá amikor az 1929–32-es gazdasági világválság hatására az amerikai kölcsöntőkével mesterségesen felpumpált német gazdasági prosperitás szétporladt és a munkanélküliség óriásivá nőtt, a németség most már megélhetést keresett volna az addig általa lenézett kereskedelemben is. Ez vezetett Hitler hatalomra jutása után a kristályéjszakához, amelynek célja a zsidóság Németországból való kiűzése, amikor pedig ez a II. világháború kitörése miatt lehetetlenné vált, ez vezetett a zsidóság megsemmisítésének elhatározásához. Hasonló jelenség volt hullámszerűen tapasztalható az 1990-es évek elején, amikor a német újraegyesítés után a gazdasági fejlődés megtorpant, a munkanélküliség megnőtt, ami oda hatott, hogy a németek a jóléti államiság korábbi évtizedeitől eltérően szívesen „beépültek” olyan jövedelmet jelentő munkahelyekre és vállalkozásokba, amelyeket addig a betelepülő külföldi vendégmunkásoknak és vállalkozóknak, elsősorban törököknek engedtek át. Ezzel volt magyarázható az 1990-es évek első felében fellángolt német neonácizmus, törökellenesség, amely több esetben velük szembeni pogromokig, lakóházaik és üzleteik felgyújtásáig fajult.
E körülmények megkérdőjelezik azt, hogy a holokausztot a nem zsidók veleszületett „zsigeri” antiszemitizmusa váltotta volna ki. A kelet-európai pogromoknak sem ez volt az elindítója, hanem az az ellentét, amely a középkortól kezdve egészen a XX. század első feléig fennállott, a városi ipari-kereskedelmi gazdaság és polgári foglalkozások, valamint a falusi paraszti munka és őstermelés közötti különbségből, továbbá abból adódott, hogy a termékkereskedő minél olcsóbban akarta átvenni a parasztság termékeit, az viszont annál drágábban kínálta azt. Az ellentétek elsősorban a települések és a városi, valamint a falusi foglalkozások izoláltságából fakadtak, aminek hatására a városi polgár és munkás lenézte a falusi földművest, az azonos nyelvet beszélő többségi közösségek pedig a mellettük vagy közöttük élő kisebbséget. A zsidóság e vonatkozásban többszörösen hátrányos helyzetben volt. Mint városi kereskedő vagy szellemi szabadfoglalkozású polgár különbözött a nem zsidó városi hivatalnok polgártól és a munkástól, mint falusi terménykereskedő pedig a földművessel állt gazdasági érdekellentétben, zsidóként pedig eltért annak az államnak többnyire keresztény polgárságától, amelyben élt és él. Az ebből adódó elmagányosodási érzetéről Franz Kafka is szólt.
Bár a megkülönböztetésből és a máshová tartozásból adódó hátrányok a zsidóság esetében kulminálódnak, más kisebbségi népcsoportok is szenvedtek és szenvednek el ma is hasonló hátrányokat, sőt üldöztetéseket. Gondoljunk csak a középkorban az Ibériai-félszigetet felvirágoztató mórok elűzésére és azóta is szállóigévé vált mondásra: „a mór megtette kötelességét, a mór mehet”, vagy a közelmúlt etnikai tisztogatásaira, beleértve az I. világháború után a törökök részéről elkövetett örményüldözést, Sztálin áttelepítéssel és az elit lefejezésével egybekötött nemzetiségi politikáját a katyni mészárlással együtt. Ebbe a körbe tartozik a II. világháborút követően a kollektív bűnösség jelszavával Erdélyben, Bácskában és a Felvidéken a magyarság és a svábság-szászság sérelmére elkövetett román, délszláv népirtás és csehszlovák elűzetés (a Maniu-gárdisták és a titói szabadcsapatok vérengzése, a benesi dekrétumok alapján a magyar és a német lakosság, valamint a magyarországi svábság kitelepítése). Minderről egészen a legutóbbi időkig nem lehetett beszélni, és most is csak igen óvatosan. Orbán Viktor is ezért kapott kemény kritikát.
Végezetül nem lehet elmenni a XX. század vége Európájának legborzalmasabb népirtása mellett, amit a szerb nacionalizmus robbantott ki, belerángatva szerbeket, horvátokat és albánokat, egymás tömeges kiirtását kiváltva ezzel. Holokausztsorozatok tehát vannak, a bármikori kirobbanás esélye folytonosan jelen van. Mutatja ezt a Franciaországban a közeli napokban raszszisták által elevenen elégetett 14 éves kislány borzalmas esete. Kétségtelen, hogy ma még mindig a zsidó holokauszt a viszonyítási pont. A kultúr-Európában ez volt a legnagyobb méretű, amit a győztes szövetséges hatalmak tudatosan és jogosan nem hallgattak el, a többit viszont, amelyekről az előzőekben szó esett, politikai okokból célzatosan és méltatlanul elhallgatták. Lehet, hogy a szerb nacionalisták idővel a Balkánon a milosevicsi diktatúra alatt elkövetett holokausztot is kisebbíteni, sőt eliminálni fogják, miként ezt egy gyaníthatóan volt náci, idős „nyugatnémet” állampolgár nekem a vonaton kifejtette; hogy Dachau, Auschwitz és a többi nem haláltáborok, hanem „munkatáborok” voltak, s minthogy kevés volt az élelem, a betegeket és a munkaképteleneket kénytelenek voltak likvidálni.
Alkalmazzunk azonos mércét
Mindezt figyelembe véve, szemben Bárándy szűkítő jellegű gondolatmenetével, elfogadhatónak tartom a valamennyi nemzetre, nemzeti, etnikai, faji és vallási csoportra, valamint lakosságra kiterjesztett normaszöveget, ami a Btk. 269. paragrafusának jelenlegi szövege helyébe kerülne. Két kiegészítést azonban, részben Tellér Gyula hivatkozott cikke, részben pedig az általam kifejtettek alapján meg kell tenni. Az első, a 269. paragrafus (2) bekezdésének a betűvel jelölt alpontokat megelőző akkénti kiegészítése, hogy a faji diszkriminációra alapozott, nagy nyilvánosság előtt történő eszmehirdetés és véleménynyilvánítás büntethetőségének ne csak a nagy nyilvánosság előtt történő elkövetése, hanem uszító célzatúsága és gyűlöletkeltésre alkalmassága is kritériuma legyen. Ebben az összefüggésben kellene a (2) bekezdést még egy d) ponttal is kiegészíteni, amely a megtörtént és hivatalosan bizonyított valamennyi, illetve bármelyik népirtás tagadását jelenti. Egy ilyen korrekcióval megteremthető a véleményszabadság alkotmányos joga és a faji stb. megkülönböztetés elleni védelem összhangja.
A szerző egyetemi tanár, az állam- és jogtudomány akadémiai doktora
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
