Szeretjük-e az amerikaiakat?

Közvetlenül a háború utáni években nagyapám mindennap megkérdezte tőlem: Mondd, édes fiam, mikor jönnek már az amerikaiak? Az amerikaiak nem jöttek ’45 után és nem jöttek ’56-ban sem. Tudjuk jól, hogy nem jöhettek, ez a kis ország nem volt akkora jelentőségű számukra, hogy bármiféle nemzetközi bonyodalmat megkockáztassanak értünk. Mindezekért nem nehezteltünk rájuk. Már azért sem, mert a 90-es években – jó néhány évtizedet késve – csak megérkeztek, katonáikkal, vállalataikkal, hamburgereikkel, filmjeikkel együtt. Közben azonban sok minden történt. Keserves kínok között átvészeltük a kemény, majd a lassan puhuló diktatúrát, s büszkén állíthatjuk, hogy kiálltuk a próbát: a negyvenéves szovjet dominancia, az intenzív agymosás ellenére az ország megőrizte magyarságát, kultúráját és nyugati kapcsolatait.
A szocializmus összeomlása után – a többi kelet-európai országhoz hasonlón – hazánkban is ádáz politikai küzdelem folyik az utódpárt és az új demokratikus pártok között. A nyugati baloldali pártok hamar elfogadták a hajdani állampártok színeváltozását, megtérését. Nem törődtek azzal, hogy ezek a korábban a szovjet bolsevik párt által irányított szervezetek a diktatúra helyi gyakorlói voltak, amelyek eltiporták a szociáldemokratákat, és amelyeknek bevallott céljuk az ő társadalmi rendszerük megdöntése volt. Elfogadták, hogy egyik napról a másikra a tőkés társadalom hívei lettek, és maguk is mielőbb tőkésekké, bankárokká kívánnak válni. Úgy érezték, hogy nekik nagyobb az alkalmazkodóképességük, velük könynyebben szót értenek, mint azokkal az új pártokkal, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben hazafiasabb nézeteket hangoztatnak. Amelyek erőteljesebben kidomborítják nemzeti karakterüket, és amelyek szeretnék, ha a magyar nép ne csak bérmunkása legyen a nyugati cégeknek, hanem vállalkozzék és gazdagodjék is, és a megtermelt értékeink, a haszon túlnyomó része itt maradjon nálunk. Mindez annak ellenére történt, hogy a nyugati politikusok maguk is kimondottan nemzeti jellegű politizálást folytatnak: büszkék múltjukra, történelmükre, gazdaságuk sikereire. Polgáraik minden eseményen öntudatosan lobogtatják nemzeti zászlójukat, éneklik himnuszukat, időnként népviseletbe öltöznek, és nincs az a balliberális párt (és média), amely ezt túlzott hazafiasságnak tulajdonítaná, és emiatt kritizálni merészelné őket. Már azért sem, mert akkor a legközelebbi választáson megnézhetik ennek következményeit.
Meglepő az is, hogy egyes nyugati politikusok milyen érzékenyen reagálnak a hazánkban időnként előforduló szélsőséges megnyilvánulásokra. Könnyen elmarasztalnak bennünket, olykor nem riadva vissza némi ijesztgetéstől sem, mondván: ha rosszul viselkedünk, nem fogadnak be a demokratikus népek családjába. Ugyanakkor valami csodálatos és sajátságos szemlélettel eltekintenek attól, hogy számos régi demokráciában sokkal rosszabb vagy semmivel sem jobb a helyzet. Szinte mindenütt vannak szélsőséges, radikális pártok, sok helyütt szakadár, nacionalista mozgalmak, amelyek robbantásokkal, más szörnyű tettel hívják fel magukra nap mint nap a figyelmet. A közelmúltban külügyminiszterünk washingtoni látogatásáról megjelent híradásokban is arról olvashattunk, hogy amerikai partnere elsősorban a magyarországi antiszemitizmusról, szélsőséges megnyilvánulásokról érdeklődött. Mintha ez lenne a legfontosabb megoldandó problémánk, és ennek bármiféle nemzetközi vonatkozása lenne.
A fentiekre jellemző mozzanat volt a parlamenti választás előtt a sajtóban megszellőztetett hír, mely szerint az amerikai (konzervatív!) kormány jobban szeretné, ha a baloldal nyerné a választást, mert őket elfogadhatóbbnak tartja, mint az Orbán Viktor vezette koalíciós pártokat. Hogy efféle sejtetések mögött volt-e valami konkrétum, vagy csupán néhány liberális politikus fejezte ki ily módon vágyait, szimpátiáját, nem lehet tudni. Jómagam alig tudom elhinni, hogy bármelyik amerikai vezetés megfelelőbb partnernek tekintené a régi állampárt vezető grémiumainak tagjait, mint az ettől a múlttól mentes nemzeti politikusokat. Amikor megvádolják az előző kormányt, hogy túlságosan nagy figyelmet fordít a határok elmozdításával más országba szakadt magyarság sorsának, önkéntelenül felmerül a kérdés: vajon, ha az ő országukkal, népükkel történt volna az, ami a magyarsággal megesett az első világháború után, ők nem követnének-e el olyan „túlzásokat”, mint amilyeneket most a szomszédos országok politikusai szerint az Orbán-kormány elkövetett? Nem ártana, ha azt is figyelembe vennék, hogy mi nem belső háborúk gerjesztésével, robbantgatásokkal, hanem békés úton kívánjuk a kiszakadt magyarságot támogatni.
Mindezek után a sajtóban meglehetős heves polémia alakult ki az új követ asszony, Nancy Goodman Brinker kezdeti nyilatkozatairól. Mégsem értek egyet az ezeket követő elmarasztaló magyar reakciókkal, hiszen a követ asszonynak időt kellett volna adni, hogy jobban tájékozódjék a magyarországi helyzetről. Nem értek egyet Lovas István egyik legutóbbi állításával sem, aki szerint „… Magyarország antikommunista, polgári oldala oly mértékben gyűlöli a magyar jobboldalt és választott képviselőit folyamatosan bíráló amerikai kormányt, amerikai politikát, mint az arab utcák radikális népe (Magyar Nemzet, augusztus 3.). A magyar nép – függetlenül politikai nézetétől – tiszteli, becsüli és talán még szereti is az amerikai népet, függetlenül attól, hogy kevésbé jól tájékozott politikusaik hogyan nyilatkoznak rólunk. Tisztában vagyunk azzal, hogy az USA vezetői, diplomatái első- és másodsorban is saját érdekeiket képviselik, és saját gazdaságuk erősítése céljából – időnként – enyhe nyomástól sem riadnak viszsza. Az is köztudott, hogy mint a történelemben már nem először, nem minden politikusuk ismeri hazánk belső helyzetét, és bizony előfordul, hogy szakértőik kevésbé objektív szemüvegén keresztül ítélnek meg bennünket. Nyilvánvaló az is, hogy véleményük kialakításában hajlanak arra, hogy a közvetlen közelükben lévő magyar származású, és egyébként nagy tekintélyű képviselő véleményét fogadják el, függetlenül attól, hogy ő esetleg csupán egy kis hazai párt nézetét képviseli.
Mindezek fényében számunkra nem lényegtelen, hogy az amerikai diplomácia hű képet alkosson hazánkról, társadalmunkról, a pártok politizálásáról. Nyilvánvaló, hogy kiküldött diplomatáik is lehetnek konzervatív vagy liberális szellemiségük, de megbízásuknak akkor tesznek eleget, hazájukat akkor szolgálják a legjobban, ha a szóban forgó országról igaz, reális képet adnak kormányuknak. Ez vezette a Professzorok Batthyány Köre vezetőségét, amikor az USA új magyarországi nagykövetét – még jóval a parlamenti választás előtt – meghívta egy közvetlen eszmecserére, beszélgetésre. A ma már csaknem 200 tagból álló kör, mely számos nemzetközileg is kiemelkedő tudóst foglal magába, egészében és egyes tagjait tekintve az Egyesült Államok barátja. Többségük hónapokat, éveket töltött az USA különböző egyetemein, kutatóintézeteiben, tagjai amerikai tudományos társaságoknak, és számosan ma is szoros együttműködésben dolgoznak ottani kollégáikkal.
Sajnos a biztató levélváltások ellenére a követ asszony végül is nem fogadta el meghívásunkat. Kicsit szomorúan vettük a visszautasító levelet, már azért is, mert a követ asszony néhány nappal később látogatást tett Torgyán Józsefnél, az összeomlás szélén álló kisgazdapárt elnökénél. Így aztán nem volt alkalmunk kinyilvánítani, hogy a magyarság messzemenően szolidáris az amerikai néppel a szeptember 11-i terrortámadás miatt. Az is céljaink között szerepelt, hogy jobban megismerjük az amerikai külpolitika főbb vonásait, törekvéseit, az egyes országokhoz fűződő kapcsolatait. Szerettük volna elmondani, hogy a magyar nép nem szélsőséges, nem kirekesztő, nem nacionalista, nincs benne ellenérzés az idegenek, a kisebbségek iránt. Barátságos érzéseket táplál azon országokkal szemben is, amelyekben – a határok eltolása miatt – honfitársaink százezrei, milliói élnek. Nem tagadva a politikusok jelentőségét, meggyőződésünk, hogy a követ asszony sokkal mélyebb és alaposabb információt szerezhetett volna a magyarországi állapotokról a kör tagjaival folytatott beszélgetésen, mint egy hazánkban gyakorlatilag már minden reputációját elvesztett politikustól. Találkozása a csaknem kétszáz magyar tudóssal, a hazai értelmiség bizonyos szempontból véleményformáló részével, a két ország kapcsolatainak ápolása szempontjából is előnyös lett volna, nem beszélve arról, hogy eszmecserénk tapasztalatait közvetíthettük volna az egyetemi diákságnak is.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja