Férfiak és nők háborúja

Férfitársadalom. Morvai Krisztina (Néma tanúk, Magyar Nemzet Magazin, november 30.) használja előszeretettel ezt a kifejezést, szembeállítva a férfiakat a nőkkel, az apákat az anyákkal, ahogy az már egy igazi feministához illik. Mindezt a „gyermekek érdekében”. Ijesztő számadatokat sorol arról, milyen gyakran sanyargatják, ölik meg a férfiak a védtelen nőket, hogyan bántalmazzák gyerekeiket, és ezt eltűrik a gyermekvédelemmel foglalkozó szervezetek, a rendőrök, a tanárok, az ügyészek, a bírók, a gyámhivatalok, az egész férfipárti társadalom. Csak ő, egyedül ő és feminista társai védelmezik a nőket és gyermekeket.
Hát megérkezett. Már vártam. Igaz, jó nagy késéssel, de itt van. Amilyen szerencsénk van, nem a mai feminista irányzat, hanem az ötven évvel ezelőtti gyűrűzött be. Nyomulnak cefetül, túlkiabálnak mindenkit, tele van velük az összes tv-adó, rádióműsor, újság. Mindenkit túlbeszélnek, hangerővel akarnak győzni érvek helyett.
Lehet-e nagyobb kárt okozni a gyermekeknek, mint szembeállítani az apákat az anyákkal? Szabad-e külön női és férfi érdekvédelmi szervezeteket létrehozni azzal az álságos szöveggel, hogy mindezt a gyermekek védelmében tesszük? Nem szabad, de lehet, mert demokrácia van. Ezt csak el kell kezdeni valakinek, és hamarosan jön rá a válasz azoktól, akik beleléptek a csapdába. Aztán nincs megállás. Látom a szomorú jövőt: férfi- és nőszervezetek zilálják szét a társadalmat, és végül tényleg felállhat egymással szemben a férfi és a női tábor. Szegény gyerekek! Remélem, senki sem hiszi el, hogy a feminizmus egyenlő a gyermekvédelemmel.
Pár hete meglátogatott egy dán pszichológus kolléga, aki egy ottani kapcsolatügyeleten dolgozik. Ő mesélte, hogy náluk már jogvédő szervezetekbe kénytelenek tömörülni a férfiak, hogy saját és gyermekeik jogaiért küzdjenek. Ott, ha az anya a gyerek bántalmazásával vádolja meg az apát, a gyermek addig nem találkozhat az apjával, amíg a bírósági eljárás be nem fejeződik és ítéletet nem hoznak. Évek múlva, amikor kiderül, hogy hamis volt a vád, felügyelet mellett találkozhat az apa a gyermekével, gyakran olyankor, amikor az már el is hidegült tőle. A dán kolléga jobbnak tartotta a mi módszerünket, azt, hogy a bíróság ilyen esetekben azonnal a kapcsolatügyeletre küldi a családot, és a per alatt felügyelet mellett rendszeresen találkozhat a szülő és a gyermek. Sőt a bíróság felhasználja a kapcsolatügyeleti tapasztalatokat is a döntésnél.
A gyermek joga, hogy mindkét szülőjével élő, rendszeres kapcsolatot tarthasson fenn. Sajnos egyszer sem tapasztaltam, hogy ilyen esetekben megbüntették volna azokat a nőket, akik hamis váddal hozták súlyos helyzetbe volt házastársukat és akadályozták gyermekük és a másik szülő kapcsolatát. Pedig ennek visszatartó ereje lenne. Egyes nyugati államokban bebörtönzik azokat az anyákat, akik indokolatlanul akadályozzák az apa-gyermek kapcsolatot.
A mi gyakorlatunkban az esetek 90-100 százalékában nincs alapja a vádnak, egyszerűen a két szülő egymás elleni harcában alkalmazott egyik felelőtlenül bevetett eszközről van szó. Az ellenőrzött kapcsolattartások alatt tapasztaltak nem támasztják alá a vádakat, a gyermek és a megvádolt szülő kapcsolata rendszerint problémamentes, és gyakran előfordul, hogy a sikertelen akció után maga a vádló szülő is elismeri, hogy nincs alapja állításainak. Mi már nem merünk kitenni egy pedofíliáról szóló újságcikket a faliújságra, mert a válófélben lévő anyáknak ötletet adunk, és a következő héten kétszer annyian fogják elővenni ezt a vádat, hogy megtagadhassák gyűlölt házastársuktól a saját gyermekével való találkozást.
Félő azonban, hogy Morvai Krisztina és társai nyomulása hatására mi is eljuthatunk a dán gyakorlathoz. Én már találkoztam olyan magyar feminista ügyvédnővel, aki szervezetével azért harcol, hogy az apákra kimondott pedofília- vagy abúzusvád elegendő legyen ahhoz, hogy a gyermek-szülő kapcsolattartást leállítsák. Az egyik anya védőjeként járt nálunk. Hála istennek, a bíróság a mi véleményünket fogadta el, ma már az ellenőrzött kapcsolattartást is megszüntethettük, és néhány éves felügyelet után a gyermek, ugyanúgy, ahogy más gyermekek szüleik válásakor, kéthetente két napot tölt boldogan az apjánál, sőt már a nyarat tervezik. Az anya, miután elvesztette a pert, vállat vont, és többé nem gördített akadályt.
Hogy mennyire a bosszú eszköze a pedofília vádja, egy másik esetünk a példa rá. Az anya azért akadályozta meg az apa és hároméves kislánya kapcsolattartását, mert azt állította, hogy mint nevelőapa visszaélt a helyzetével, és fajtalankodott a nagyobbik lányával. Mi ezzel szemben azt láttuk, hogy az apa normálisan viszonyul a gyermekekhez, amit az igazságügyi pszichológiai szakértői vizsgálatok is alátámasztottak, és a bíróság nem találta megalapozottnak a vádat. Miután a dolog nem jött be, a volt feleség mást talált ki. A még megosztatlan lakásban az apa nevén lévő telefonon akkora számlát csinált, amit az apa nem tudott kifizetni, és fogdába kellett vonulnia néhány hónapra. Amikor az asszony kifogyott a módszerekből, és új élettársa is akadt, minden átmenet nélkül elengedte a gyermeket az apával.
Ugyanakkor a valóban megtörtént eseteknél azt tapasztalom, hogy a pedofil cselekmény az anya asszisztálása mellett zajlik. Egy 15 éves lány osztályfőnöki órán tudta meg, hogy amit vele az apja játszik, az bűncselekmény. A nevelési tanácsadó vizsgálata során kiderült, hogy az anya a részegen hazatérő férjét rendszeresen nem engedte maga mellé feküdni, aki ilyenkor a nagylány mellé költözött. Reggel azután az anya megjegyezte: „Már megint megujjaztad a lányt?” A szülők bevették saját játszmájukba a gyermeket. Az ilyen tapasztalatok miatt nem tudom elfogadni Morvai Krisztina véleményét, hogy az anyák nem felelősek azért, amit a férjük vagy élettársuk elkövet a gyermekeikkel szemben. A szülőnek nincs joga mérlegelni, ha gyermeke veszélyben van. Nem tekintheti fontosabbnak saját partnerkapcsolatát gyermeke egészségénél, életénél, mert akkor alkalmatlan a szülői szerepre.
Ha mindaz igaz lenne, amit Morvai Krisztina állít a „férfitársadalomról”, akkor nagy bajban lennénk. Hamarosan nagy bajban leszünk viszont, ha Morvai Krisztina és társai ebben a stílusban kívánnak harcolni a „gyermekek érdekében”. Nemsokára megjelennek majd az ellencikkek arról, hogyan használja a „nőtársadalom” eszköznek a gyermekszülést a férfiak megfogására, és ha nem jön össze, hogyan szabadul meg a nem kívánt gyermektől. Aztán a csecsemőgyilkos anyáktól könnyen eljuthatunk a „nőtársadalom” gyermeknevelési alkalmatlanságáig is.
Egyezzünk meg abban, hogy egy párkapcsolati konfliktus kettőn múlik. Durvábban fogalmazva: vagy felelőtlenül választottunk apát/anyát gyermekünknek, vagy mellettünk vált a párunk alkalmatlanná a szülői szerepre. Amiben szintén van felelősségünk. Mi, akik naponta foglalkozunk konfliktusban lévő párok közötti közvetítéssel, azt látjuk, hogy a végletekig kiélezett konfliktusért mindkét fél egyaránt felelős. Ezek az emberek még a saját életüket is képesek kockáztatni, de nem hagynának ki egy ziccert sem, ha lehetőségük van rá. Náluk nincs megbocsátás, nincs önkritika, nincs belátás, ismeretlen a másik értékeinek keresése, érdemeinek elismerése. Egy dolog okoz számukra örömöt: megsebezni a másikat. A többi azon múlik, ki kapja fel előbb a konyhakést, a pisztolyt, a kisbaltát.
Nem kellene inkább arról vitatkoznunk, hogy miért nem tanítjuk meg már az iskolás gyerekeket arra, hogyan kell kulturáltan vitatkozni, konfliktust megoldani? Hogy amikor nők, férfiak, anyák, apák lesznek, ne viseljenek háborút a másik nem ellen. Hogy ne tömörítsék külön táborba a nőket és a férfiakat. Hogy a társadalom egymással – keletkezett és megoldott – konfliktusokban élő férfiakból, nőkből és gyermekekből álljon.
A szerző klinikai gyermek-szakpszichológus