Tolmács- vagy szabadságharcos-képzés?

Különböző okok miatt meglehetősen nagy port vert fel a magyar kormánydelegáció washingtoni látogatása. A politikusok nyilatkozataiból sajnos nem derült ki, hogy elkötelezettségünk hangoztatása mellett melyik az a vállalásunk, amely minőségileg különbözik az előző kormányétól, és amellyel jó pontokat szereztünk Washingtonban. Az emberben óhatatlanul felvetődik, hogy a kérések vagy az ajánlataink talán olyan részeket is tartalmaznak, amelyeket egyelőre nem közöltek velünk. Esetleg olyan ígéretet is tett a kormány, amely nem biztos, hogy elnyeri a magyar lakosság egyetértését. Erre bizony a rendszerváltozás előtti évtizedek bőven szolgáltattak példákat. Ahol bár – mint mondták – a dolgozó nép kezében volt a hatalom, a tőlük (?) megbízatást kapó vezetők a kényes kérdésekről csak nagy ritkán tájékoztatták őket. Na de hol van már ez a világ?!
Az információk azonban lassan-lassan csak csörgedeznek. Egyik ilyen meglepő hír volt, hogy Taszáron iraki tolmácsképző tábort hoznak létre. Az érintett polgármesterek egyike kifejtette, hogy ennek nehézségei lesznek, mivel nincs megfelelő épület, és meg kell teremteni az infrastruktúrát is. Ennek fényében nem egészen értettem, hogy miért éppen hazánkat, ezen belül is Taszárt választották a „nyelvi továbbképzésre”, hiszen mi sem iraki menekültekben, sem megfelelő (arab)nyelvtanárokban nem nagyon bővelkedünk. Taszárra a boszniai háború idején földrajzi helyzete alapján esett a választás. Ez alapján sokkal alkalmasabb helyet találhattak volna valamelyik baráti arab országban vagy – végszükségben – az Egyesült Államokban. A Teremtő és a hatalom útjai azonban kifürkészhetetlenek. A további hírek hallatán már gyanakodni kezdtem, hogy nem a nyelvoktatás lesz a taszári kiképzőközpont fő profilja.
A rádió december 4-i reggeli híradásában erről a „tolmácsképzésről” további információkat hallhattunk. Eszerint januárban ezer iraki jönne Taszárra, ahol megfelelő kiképzésben (!) részesülnek, őket a későbbiekben további ezres csoport követné. Nagy nehezen csak eljutottunk a lényeghez. Ugyanezen a napon jelent meg a lapokban Amerikában élő volt hazánkfiának, Tom Lantos képviselő úrnak a nyilatkozata: „Magyarország örömmel és lelkesen teszi majd hozzáférhetővé a taszári bázist, ha az iraki ellenzékiek helyi képzésére vonatkozó amerikai igény valóban testet ölt.” Lantos úr a kérdést összekötötte az ország NATO-tagságából eredő kötelezettségekkel, bár – mint ismeretes – a szövetség egyelőre elzárkózik attól, hogy Irakot egységesen háborúval fenyegesse. Bár az előző évtizedekben biztosan sokkal több időt töltöttem az Egyesült Államokban, mint Tom Lantos nálunk, hasonló jóslásokat az amerikai nép jövőbeli lelkesedését illetően nem mernék tenni. Ezen túlmenően erős kétségeim vannak Magyarország, ezen belül Taszár és környéke öröméről is.
Mielőtt erről a témáról bővebben elmélkednénk, le kell szögeznünk, hogy Magyarország és az arab világ között nincs semmiféle feszültség, ellenségeskedés: békében élünk egymással. Mint ahogyan jó barátságban vagyunk Izrael állammal is. Őszintén szeretnénk, ha megoldódna az évtizedek óta tartó izraeli–palesztin konfliktus. Mindkét nép megérdemelné a békét, a nyugalmat. Tarthatatlan a jelenlegi állapot, hogy egy izraeli polgár ne merjen beszállni egy autóbuszba vagy beülni egy kávéházba, mert retteg attól, hogy épületestül felrobbantják. Tarthatatlan, hogy a palesztinok – végső elkeseredésükben – saját életük feláldozásával próbálják az általuk jogosnak vélt igazukat elérni. Hogy ki mindenki felelős a jelenlegi állapotért – ami az ENSZ és a magas diplomácia csődje –, abba most nem kívánok belebonyolódni.
Alig tagadható viszont, hogy az arab világ a jelenlegi helyzetért az Egyesült Államokat teszi felelőssé, ellenszenve – Izraelen kívül – az amerikaiak ellen irányul. Ezt tükrözte a szeptember 11-i terrortámadás is. Az európai országok igyekeztek magukat távol tartani ettől a feszültséggóctól, és lehetőségeik szerint megőrizni jó kapcsolatukat Izraellel és az arab országokkal is. Ennek megfelelően a militáns arab szervezetek eddig tartózkodtak attól, hogy az európai országok ellen terrorcselekményt kezdeményezzenek: nem kívánták ezeket az országokat maguk ellen hangolni. A szovjet dominancia alól felszabadult kelet-közép-európai kis nemzeteknek is ezt a politikát kellett követniük, hiszen nekik elsődleges feladat gazdaságuk rendbe hozása, felzárkózásuk gyorsítása, a megfelelő életkörülmények megteremtése. Az előző évszázadban a határok ide-oda tologatásával előálló feszültségeket is igyekeztek – Jugoszlávia kivételével – békés úton megoldani, és remélhetőleg ebben a térségben egyszer és mindenkorra pontot tehetünk a fegyveres konfliktusok végére. Ezt elősegíti az, hogy lassan mindegyik ország tagjává válik a NATO szövetségének.
Az amerikai diplomácia óriási erőfeszítéseket tett és tesz, hogy a terrorizmus elleni háborújához a NATO-országokat maga mögé állítsa. Ezt több-kevesebb sikerrel el is érte. Az USA nehéz helyzetben van, szövetségeseinek – ezek közé sorolom hazánkat is – kötelességük segíteni őket az új ellenség, a terrorizmus elleni harcában. Mindez nem jelentheti azt, hogy a szövetségesek politikusai, gondolkozói ne figyelmeztessék a világ vezető hatalmát, ha úgy látják, téves úton jár. Az ma már nyilvánvaló, hogy Afganisztán agyonbombázása nem érte el a fő célt: Bin Laden és szervezete megsemmisítését. A nyugati politikusok nem jelentéktelen része óva inti Bush elnököt az Irak elleni háború megindításától, rámutatva annak kétséges eredményére, beláthatatlan következményeire. Az, hogy a hónapok óta nap mint nap elhangzó háborús fenyegetések egyelőre nem realizálódtak, minden bizonnyal ennek (is) köszönhető.
Mindezek fényében nem véletlen, hogy az USA elgondolásai, tervei elfogadásához olyan kis államok támogatását, beleegyezését is igyekszik megszerezni, amelyeknek a véleményével korábban nem sokat törődött. Tervezett akcióiba próbálja ezeket az országokat is bevonni, messzemenően hangoztatva azt a meglehetősen kétséges állítást, hogy Irak és barátai a mi ellenségeink is: támadásoknak, terrorcselekményeknek mi is ki vagyunk téve. Ennek – nézetem szerint – nincs semmiféle konkrét alapja. Hiszen az utóbbi évtizedekben semmi olyat nem tettünk, amivel kivívtuk volna az arab világ rosszallását.
Nem hiszem, hogy Magyarországon lenne olyan ember, aki ne ítélné el a szeptember 11-i terrorcselekményeket, és ne gondolna részvéttel és együttérzéssel az áldozatul eső amerikaiakra. Abban is egyet lehet érteni, hogy mindent meg kell tenni a hasonló cselekmények megelőzésére, és fel kell számolni a terrorista szervezeteket, sejteket. Ennek a módozatait illetően már eltérők a vélemények. Magyarországnak, mint a NATO tagjának, még abban az esetben is segítenie kellene (kórházakkal, rendfenntartó csapatokkal, szakértőkkel stb.) az Afganisztánban tartózkodó amerikai csapatokat, ha ez a sajátságos háború nem a NATO közösen elhatározott akciója. Úgy látszik, egyelőre nem igazolódik be Jeffrey Simonnak, az amerikai stratégiai kutatóintézet munkatársának a magyar sajtóban is megjelent állítása, hogy fiatal amerikaiak áldozzák életüket Magyarországért: a jelek egyelőre arra mutatnak, hogy sokkal inkább fiatal magyarok élete lesz veszélyben. Őszintén remélem, hogy nem lesz szükség a háború megindítására Irak ellen. Félek azonban attól, hogy a taszári kiképzőközpont működtetését az arab világ, s ezen belül a harciasabb, terrorcselekmények elkövetésétől sem tartózkodó csoportok kimondottan rossz néven veszik. A történelem szolgáltat példát arra, hogy a megtámadott, harcban álló országok leghevesebben éppen az „ellenség” által saját polgáraikból toborzott erők – hívhatjuk most őket partizánoknak, felszabadító hősöknek, tolmácsoknak vagy diverzánsoknak – ellen léptek fel. Erős ellenérzésre, sőt megtorlásra is számíthatnak azok az országok, ahol ezeket a csoportokat kiképezték. Juhász Ferenc miniszter előrejelzése, amely szerint a tervezett kiképzőközpont nem jelent különösebb kockázatot, aligha tekinthető megnyugtatónak. Mindezek alapján a magyar kormánynak, az Országgyűlésnek alaposan át kellene gondolnia: szabad-e ilyen kiképzőtábort létesítenie Taszáron, és ehelyett milyen más módon tudná segíteni szövetségeseit.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja