Egészségügyünkről megjelenő nyilatkozatok, reformtervek, elképzelések közös jellemzője az, hogy csak a felszínt kapirgálják, óvakodva attól, hogy a lényeges kérdéseket, alapvető problémákat érintsék. Most, 41 évi aktív sebészi és 20 évi vezetői múlttal magam mögött, megkísérelem röviden, három pontban összefoglalni az érdemi változtatás alapelemeit.
1. Meggyőződésem, hogy addig érdemleges változás nem történhet, amíg Magyarország egy határozott politikai döntéssel meg nem duplázza az egészségügyre fordítandó GDP-hányadot (a jelenlegi 3-4 százalékról 7-8 százalékra). Talán az Európai Unióban Magyarországon a legalacsonyabb ez a hányad, és ha az alacsony GDP-t is figyelembe veszszük, akkor a helyzet katasztrofális.
2. Addig egyetlen reformot sem vehetünk komolyan, amíg azt megfogalmazói nem úgy kezdik, hogy radikálisan meg akarják szüntetni a paraszolvenciát. A paraszolvencia nem csak azért végzetes jelenség, mert erkölcstelen, törvénytelen. A legnagyobb hátránya az, hogy lehetetlenné teszi az egészségügyi ellátórendszer korszerű szerkezetének kialakítását. Amíg egyéni érdekek a meghatározók, nem képzelhető el a központilag szervezett, racionálisan működő és a betegek érdekét szolgáló kórházi szerkezet. A „saját szemétdomb” szemlélet konzerválja a kórházak, klinikák egymástól elszigetelt, XIX. századot tükröző pavilonrendszerét. Ha új kórház épül, annak a szerkezetét is egyéni érdekek mentén alakítják ki, nem használják érdekmentes racionalitással legtöbbször a rendelkezésre álló lehetőségeket sem. Elvileg ezek az új létesítmények korszerű szervezeti felépítést és ellátórendszert tesznek lehetővé. A gyakorlatban azonban az elképzeléseket, célkitűzéseket gyorsan deformálja az egyéni érdek által vezérelt kisstílűség. A változás – és ezzel együtt az egészségügy jelentőségének, a gyógyító tevékenység tekintélyének, az orvosi hivatás társadalmi megítélésének helyreállítása – csak az egészségügyre szánt ráfordítás megkétszerezésétől, a bérek méltányos emelésétől és a paraszolvencia ezt követő megszüntetésétől remélhető.
3. Az egészségügy harmadik gátló tényezője a tőkehiány. Honnan lehet tőkét hozni egy olyan ágazatba, amelyik jelenleg ráfizetéses, de a működtetés kedvező feltételrendszere mellett is csak hosszú távon rentábilis? Hosszú távú perspektívákban gondolkozó, mégis racionális, igen tőkeerős partnerek bevonására van szükség, és erre az egészségügy privatizációja nélkül is látok lehetőséget. A kiindulás alapját az egészségügy ingatlanvagyona képezi, ami telkek, központi fekvésű vagy kiemelkedően értékes környezetű, műemlék jellegű stb., nagyrészt kihasználatlan vagy ésszerűtlenül felhasznált épületek formájában az ágazat birtokában (állami tulajdonban) vannak. Ezek az ingatlanok az EU adta – turisztika, gyógyturisztika, luxusrehabilitáció, balneoterápia stb. – igények figyelembevételével hatalmas vagyont képviselnek. Az ingatlanokban jelenleg elhelyezett egészségügyi intézmények azonban nélkülözhetetlenek a betegellátásban.
A megújulás tehát csak úgy képzelhető el, ha pontos koreográfia szerint zajlik. Első lépés az új korszerű intézmény, kórház, klinika stb. felépítése és üzembe helyezése az elavult feltételek közt működő intézmény kiváltására. Például egy sebészeti (manuális, operatív) tömb felépítése Szegeden, a dél-magyarországi régió speciális ellátást igénylő betegeinek ellátására. A hitelező lehet az állam, egy bank, egy szállodalánc, gyógyszállóhálózat vagy az OEP is. Az új létesítmény tulajdonosa maradna természetesen a működtető, az állam, az önkormányzatok, a MÁV stb. Az ellenértéket az egészségügy valamely arányos értékű ingatlana képezheti – például Mátraházai Tüdőgyógyintézet, Esterházy-kastélyok (Tata, Csákvár), Kékesi Szanatórium –, amely az előzetes alku alapján a befektető (nem feltétlenül magánszektor) tulajdonába kerül a koreográfia második lépéseként.
A forgatókönyv szerint nem sérül a folyamatos betegellátás, az egészségügyi intézmény tulajdonosa nem változik, az ellátás körülményei, infrastruktúrája megújulnak, és a műemlék jellegű épületek olyan célra használhatók fel, amelyek lehetővé teszik az építészeti jelleg és érték megóvását. Sajnos a jelen tendenciái ezzel ellentétesek. Ma is regionális státusszimbólumokként toldozzák-foldozzák a korszerűtlen, gyakran pavilonrendszerű, legfeljebb egészségügyi skanzennek vagy kórház-múzeumnak alkalmas műemlékeket.
Az egészségügyről sokat beszélhetünk, vitatkozhatunk, a gyengéiből képezhetünk politikai, erkölcsi tőkét, támadáspontot vagy frontvonalat, de semmilyen terv, javaslat, reformelképzelés nem lehet hiteles az alapvető kérdések megválaszolása nélkül.
A szerző egyetemi tanár, az orvostudomány doktora, SZTE ÁOK Sebészeti Klinika, Szeged
origo.hu
Kétéves magyar kislányt gázoltak halálra
