A közpénz mint ártalom és átok

A közpénz nem azért kártékony, mert egyszerűen sok vagy kevés. Egyes hozzá tapadó politikai programok, szándékok, állítások sokasága támaszt kételyt, sőt elutasítást. Emiatt a demokrácia esélyei romlanak, sőt veszélybe kerülnek a mai Magyarországon. Ez a meggyőződésem mint olyannak, aki a demokráciát a közösségeihez kötődő szabad ember életkeretének tekinti. Hozzáteszem, itthon az efféle álláspont jobboldaliságnak, konzervatív véleménynek számít.
Feszültség van tehát azért, mert a felszínen a szociális igazságosság sajátos zsargonja itatja át a helyes gondolkodás kánonjait. A mélyben pedig néma a társadalmi nyomorúság, mert nem az áldozatokat hallani, hanem a nevükben szólókat. Az efféle ellentmondások tartósan bomlasztanak, de akár válsággá is robbanhatnak, és durván megcáfolhatják például a választási előrejelzéseket.
A közpénz körül sűrűsödő gondok érzékeltetik azt, ami a demokrácia válsága lehet, sőt talán már ma is az. A helyes gondolkodás egyik rögeszméje éppen a közpénzzel kapcsolatban a leghatározottabb. További fejtegetéseim első állítása az, hogy ez a rögeszme a következő: a gazdasági mozzanat megelőzi a társadalmi és a politikai problémákat. Vagyis a közpénzzel formálni lehet a társadalmat. Mintha a közpénz a gazdaságot jelentené. Ez az elvakultság úgy ütközik mindabba, amit nem lehet megvenni, mint hajó a sziklazátonyba.
Tisztázzuk, mit lehet közpénznek tekinteni, mit tükröz felhasználásával kapcsolatban a hazai és a külföldi gyakorlat. Közpénz, röviden, amit az államháztartás a költségvetési törvénynek megfelelően bevételként, illetve kiadásként könyvel el. A továbbiakban főleg a kiadásokkal foglalkozunk.

Közcélú kiadások: sajátos magyar felfogás

Az első világháború idején az európai országok a nemzeti össztermék 10–16 százalékát fordították közcélú kiadásokra. Az 1980-as években a nyugati országokban ez az arány már elérte a 35–50 százalékot. A haladás költségvetésének nevezték. Általában ekkor kezdődött a lemaradt régiók, a leszakadó társadalmi rétegek felzárkóztatása a közpénz segítségével. Ugyanekkor kezdett kirajzolódni a jelentős különbség is az egyes országok jóléti politikái között. Az országok egy csoportja nem folytatta a társadalmi élet minőségének javítását a költségvetés terhére. Itt a költségvetési kiadások a nemzeti össztermék 30 százalékát tették ki a továbbiakban is. Másoknál az arány tartósan 45-50 százalék körül maradt. 2000-ben például a G7 országai közcélú kiadásainak átlaga a nemzeti össztermék 36 százaléka volt, míg Franciaországé meghaladta az 50 százalékot. A két politikai felfogás közti különbség látszik tükröződni a számok mögött. A magyarországi adatok a francia változatra emlékeztetnek: a költségvetési kiadások százalékos aránya a nemzeti össztermékhez viszonyítva nálunk az utolsó hat évben 46 és 51 százalék között ingadozott.
Nem az itt a kérdés, hogy a közcélú kiadások viszonylag vagy abszolút értelemben mekkora szintet érnek el. E számok láttán a probléma az, hogy Magyarországon sajátos felfogás vert gyökeret, amelynek eredete feltehetőleg a Kádár-korszakig nyúlik vissza. A közpénz a mindenkori politika legfontosabb eszköze. Szorosan kapcsolódik hozzá a másik hiedelem is, miszerint a közpénz politikamentes. Ezért szokás azt hinni, hogy a közpénz formálhatja és formálja is a társadalmat. Ami már csak egy lépésre van a további hiedelemtől: a pénz boldogít.
De a most látott, kirívóan magas részarány mást is jelez. Azt, hogy az ember és a saját vásárlóereje közé beiktatódik valami, ami nem gazdasági tevékenység, nem munka, nem beruházás, hanem maga az állam. Ellentmondások sora következik belőle, amire a mai hazai viszonyok kirívó példákat szolgáltatnak. A rövidség kedvéért lássunk egyet a sok közül.
Tegyük fel, egyetértés van a demokrácia egyik alapvető erkölcsi elvét illetően. A demokrácia annál érettebb, minél több ember számára teszi lehetővé, hogy alakító főszereplője legyen saját életpályájának. Ki meri azt mondani, hogy ez nem cél? Csakhogy a közpénz most már inkább fékezi ennek az elvnek az érvényesülését. Nem a létével, hanem az eredeti elv torzításával. Mert az igaz, hogy az életpályák megvalósításához védeni kell a gyengébbek esélyeit, csökkenteni kell a kockázatokat és a bizonytalanságokat. És természetesen jelzéseket is kell adni arról, melyek a közösségek számára hasznos tevékenységek, melyek erősítik őket.
Nálunk azonban átléptek egy határt. Az egyik torzítás abból következik, hogy a közpénzből adott támogatások nagy tömege társadalmi károkat is okoz. Külön hangsúlyt helyezek az is szóra. A közpénz tömegével hoz létre megélhetési életpályákat. Ebben a főszereplő nem alakítja a saját sorsát, hanem sodródik. A baj az, hogy közben pusztulnak a közösségi szolidaritások, egyéni érvényesülések sajátos logikája jön létre, és tisztátlanná válnak a gazdasági viszonyok.
Mit jelent az, hogy a közpénz társadalmi kárt okoz? Miközben ma nálunk a munkanélküliség aránya hat százalék alatt van, a foglalkoztatottak aránya csak 57 százalékos. (Ausztriában az arány 69,3, Hollandiában 74,4, az EU átlagában 64,3). A munkaképes korúak több mint negyven százalékának tehát Magyarországon a munkavállalás nem igazi lehetőség. Több mint két és fél millió emberről van szó, akiknek életkora 15 és 64 év között van. Ráadásul a lakosság életkilátásai és általános egészségi állapota komoly aggodalomra adnak okot. Sokan vannak, akik egészségi okokból nem állnak munkába.

Segélyezettség mint életpálya

Jóllehet látjuk, Magyarországon a nemzeti össztermékhez viszonyítva a közkiadásoknak igen nagy súlya van a társadalom életében, az aktív munkaerő-piaci programokra a költségvetés a nemzeti össztermék 0,48 százalékát költi csupán, miközben az európai átlag 0,66 százalék. Az összevetés még kedvezőtlenebb, ha tekintetbe vesszük, hogy jó néhány országban a közkiadások alacsonyabb arányt tesznek ki a nemzeti össztermékben, mint itthon. Hol vagyunk tehát attól a céltól, amit az Európai Unió tűz minden tagország elé: 2010-ben a foglalkoztatási aránynak el kell érnie a hetven százalékot, azaz Magyarországon 1,35 millióval kellene csökkenteni az inaktív munkavállalók számát? Nehezebb feladatnak látszik ez, mint az euró bevezetése ugyanabban az évben.
A helyzet azért tragikus, mert Magyarországon különösen sokan vannak, akiknek a közpénzhez való hozzáférés, ha tetszik nekik, ha nem, a megélhetés egyedüli logikáját testesíti meg. A rendszer torz. Ez az, ami veszélyezteti a demokráciát. Megbomlik az egyensúly a munkából szerzett jövedelem és az egyéni életszínvonal között, mert a közpénz lerombolja az alacsony és a közepes munkabérek közti fokozatokat. Az alacsony keresetűek és a járadékból, segélyből élők életszínvonala közti különbség kiegyenlítődik. Romlik, szertefoszlik azoknak az önbecsülése, akik munkájukból élnek, hiszen értelmetlen a saját erejükre támaszkodni, amikor az államból is ki lehet szedni, ami kell. A verseny így nem két munkahely között alakul ki, hanem a munkahely és a támogatás között. A segélyezettségből életpálya lesz, a közpénz osztogatása pedig – szavazat reményében – a politikai vita helyére lép.
A közpénz, a politikailag korrekt vélemény jegyében, eltompítja, kiiktatja a vitát a közösségekben és a nemzet keretei között zajló közéletből. Emiatt értékek válságát tapasztaljuk. Nem tudni, mi a szakmai siker, mi a társadalmi emelkedés, eltűnik, felfoghatatlan, hogy mit jelent a szolidaritás. A közpénz ma az ellenkezője a gazdasági szabályzónak. Új gazdasági rendszert képez, amely alapvetően különbözik a versenyen alapuló rendszertől. Azzal, hogy a szélsőséges peremhelyzetekben különjuttatásokat biztosít, szinte taszítja e szélsőségek felé a leggyengébbeket, és hozzájuk is láncolja őket. A közpénz bősége fátylat jelent a honpolgárok és a valóság között, amelyet ezért eltorzítva érzékelünk. Régebben, amikor kevés volt a közpénz, tisztán lehetett látni, mit okoz az infláció, érthető volt az is, hogy miből lehet meggazdagodni, mitől lehet elszegényedni.
Miért jelent problémát a közpénz természete? Azért, mert nálunk az a látszat, mintha az állam tulajdona lenne. Miközben a heves politikai viták hatására az állam tekintélye egyre csökken, eszközei – elsősorban a közpénz jóvoltából – továbbra is őrzik ezt a szent, állam iránti tiszteletet és függőségi érzést. Jön-e vagy sem az állami beavatkozás, segítség? Csodavárás. A pénz átalakul az állam kezei között. Azt hiszik róla, hogy a pénz közpénzként jó. Például amikor a keresőktől beszedik az adót, a pénz jó lesz, mert abból mindenki pénze lesz: hasznos pénz, a közösségi cselekvés és a nemzeti elkötelezettség záloga. Vagyis általános hiedelem szerint a korrumpáló, megrontó magánpénzből közpénz formájában felszabadító és igazságot szolgáltató, jó pénz lesz.
Fel sem vetődik a kérdés ilyen körülmények között, hogy a közpénzt milyen hatékonysággal használják fel. Nem zavar, hogy a közpénz befolyásolja, alakítja a piaci viszonyokat, amikor benyomul a munkaerőpiacra, és teljesítési feltétel nélküli jövedelmeket biztosít. A közpénzzel kapcsolatos meggyőződések között az egyik legtartósabb és legerősebb az, hogy ennek segítségével lehet építeni, erősíteni és a haladás irányába fordítani a magyar társadalmat. A közpénznek kell elvégeznie mindazt, amit a társadalom magától képtelen megvalósítani.
A valóságban azt látjuk, miközben az állam rengeteg közpénzt költ el, a magyar társadalomban egyre jobban nő a szakadék a szegények és a gazdagok között, az inaktívak hatalmas tömege pedig arányát tekintve régóta változatlan. Nem sikerül beilleszkedniük, mert hiányzik az a távlat, amit a tisztességesen végezhető munka kínál.
A demokrácia olyan erkölcsi eszmény, amelynek értelmében minden kormányzásnak elő kell segítenie az egyenlőséget. Az esélyek egyenlőségén túl ez folyamatos törődést jelent a rászorultakkal, fő politikai cél a társadalmi szakadás csökkentése. A szociális piacgazdaság kereszténydemokrata koncepciója mögött ugyanaz az erkölcsi igény húzódik meg, mint a szociáldemokrácia klasszikus elképzelései mögött. A ma oly hangos politikailag korrektek számára ezzel kapcsolatban azért azt is hangoztatni kell, amit szívesen elfelejtenek. Az esélyek egyenlősége nemcsak az elesetteket, hanem a tehetségeseket is megilleti képességeik lehető legjobb kibontakoztatása céljából.
Csakhogy a nálunk liberálisként meghatározott politikai törekvések az esélyegyenlőséget a támogatási rendszerre szorítják a gyakorlatban. A demokrácia másik alapelvét még a retorikájukban is figyelmen kívül hagyják, ami elfogadhatatlan. A támogatás ugyanis nem cél, hanem segítség. Az egyént abban segíti, hogy cselekvően vegyen részt saját életpályája megtervezésében és megvalósításában. Ez pedig egyedül a közösségekből álló társadalom által elismert, tisztességes munka. Munkát, kenyeret! – a régi jelszó ma is időszerű. Nem is árt felidézni azoknak, akik már csak a kenyeret szokták követelni.

A közéleti gondolkodásnak át kell alakulnia

Ebben a mai helyzetben először az erkölcsi elvek egyensúlyát kell helyreállítani. Az egyensúly a munka által megvalósuló közösségi beilleszkedéseket segíti elő. Például olyan politika által jöhet létre, amely a családi élet megszilárdítását segíti, a hazai közép- és kisvállalkozásokat, a paraszti családok vállalkozásait támogatja. A gazdaság egyensúlya ezekhez az elvekhez igazodik.
Átok a közpénz akkor lesz, amikor hirtelen, kiszámíthatatlan módon elfogy, vagy drámai módon csökken. Nagyon jellemző, hogy a nyugdíj vásárlóértékének a romlásával, az adó- és járulékemelésekkel, közcélú tevékenységek megnyirbálásával kapcsolatos érvek mindig gazdaságiak. Már-már szakértői lettünk az erős vagy gyenge forint körüli vitáknak, a forró pénzek mibenlétének. Kezdjük érteni, hogy az infláció a költségvetés egyensúlyának fog jót tenni, másnak nem. A közpénz átok lesz, ha romlik a forint, mert csökken a nyugdíj és a juttatás vásárlóereje, ha eltörlik a lakástámogatásokat, ha visszavonják a személyijövedelemadó-kedvezményeket, ha az egyházak és a civil szervezetek hirtelen az önfinanszírozásra ítéltetnek stb., stb. A közpénz átkává válik az olcsó állam megvalósítása is, ha kiszámíthatatlan módon, váratlanul kezdenek hozzá, és egyedül a gazdasági ésszerűség, a megtakarítás könyörtelen célja vezeti.
A 2006-os választási kampány megkezdődött. Hogy milyen programok között lesz a küzdelem, arról legfeljebb sejtések lehetnek. Ám valamit világosan kell látni. Nem program az, amely a demokrácia erkölcsi elvei elé fogja a gazdaság szekerét. Az erkölcs a húzóerő.
Biztosítani kell, hogy az életpálya-elképzelések megvalósulhassanak, de a segítség ne legyen feltétel nélküli. A segítség lehetőség legyen. Az előjogok a közösségi környezetekhez fűződő jó kapcsolattal legyenek összhangban. Sokan nem éreznék magukat szegénynek, de a közpénz torzító hatására elfogadják a kívülről reájuk erőltetett szegényszerepet, és bele is törődnek a kilátástalanságba. Sokan, nagyon sokan szeretnének bízni és részt venni igazi, személyüket közvetlenül érintő tervek megvalósításában. Akik hiszik, eljön az idő, amikor nem a tőlük beszedett adó által lesznek szolidárisak embertársaikkal, hanem a megélt közösségi tapasztalatok miatt. S akik ezek hatása alatt úgy érzik, csodákra is képesek lennének. Akik bíznak abban, hátha eljön az idő, amikor a közpénz nem a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartója, hanem az érdemek, az igazság kifejezője lehet.
Van-e esély minderre? Ha nincs, maradnak tovább a szürkezónák s az a fenyegetés, amelyet a szétforgácsolt társadalom veszélyes mélységei, örvényei jelentenek. A közéleti gondolkodásnak át kell alakulnia. A megoldást nem a pénz hozza elsőnek. A viták hozzák a megoldást. A viták, amelyek végre tiszteletre méltó felek között, a közösségeket és a közösségek közösségét, a nemzetet is összetartó elvekről zajlanak.

A szerző történész, egyetemi tanár