Az uniós juttatás járandóság, nem segély

Az Európai Unió költségvetésének elkészítse mindig kiemelt feladat. Legutóbb a 2000–2006 közötti dokumentumot Schröder német kancellár terjesztette elő az Agenda 2000 részeként. Ennek alapján bővítették ki 2004-ben az EU-t. A 2007– 2013 közötti költségvetés beterjesztése pedig az angol elnökségre tevődött és Tony Blair nevéhez fűződik. A költségvetés összeállítását most a szokásosnál is nagyobb vita előzte meg. Az állam és kormányfők tanácsának szintjén a megállapodás már megtörtént, de távolról sem állítható, hogy a kedélyek lecsillapodtak volna. Ellenvéleményét fenntartotta az Európai Parlament és kiváltképpen az egyes új tagországok.
Gazdag országok szűkmarkúsága
Számos különvélemény hallható civil szervezetektől, szakértőktől, szakmai köröktől. A vita tárgya elsősorban a költségvetés nagyságrendje. Az Európai Unió rendtartása lehetővé teszi, hogy a tagországok bruttó nemzeti jövedelmük akár 1,25 százalékát is igénybe lehessen venni a közös költségek fedezésére. E felső értékhatáron belül, a tényleges költségvetés nagyságrendjét a feladatok nagyságrendje határozza meg. Ebből kiindulva az Európai Unió Parlamentje az 1,14 százalékos értéket találta elegendőnek, hogy a tíz országgal kibővült unió feladatait finanszírozni lehessen. Ismerve ezt az értéket, bocsátkozott a luxemburgi elnökség tárgyalásokba. Látva azonban a nettó befizető tagországok ellenállását, ennél lényegesebb kisebb értékre (1,06 százalékra) tett javaslatot. Ez a javaslat is elbukott a nagy tagországok ellenállásán. A luxemburgit követő brit elnökség pedig a már ismert 1,045 százalékon zárt: ezen a szinten jutottak a tagországok egyezségre. Az Európai Parlament által képviselt 1,14 százalék és a brit elnökség végén létrejött megállapodás között éves szinten a különbség több mint tízmilliárd euró. Ennél magasabb összegű költségvetésbe a nagy tagországok nem egyeztek volna bele: nem voltak hajlandók többet befizetni.
Nettó befizetők, nettó haszonélvezők
Az uniós költségvetés úgy működik, hogy minden tagország befizeti a megszabott értékhatárig a hozzájárulását, és a különböző programok révén forrásokhoz is jut. Az országok egyik csoportjának befizetései azonban rendre felülmúlják azt az összeget, amit az illető országok különböző programok révén a költségvetésből igénybe tudnak venni. Ezek az országok a nettó befizetők, míg a többiek a közös kassza nettó haszonélvezői. A magasabb szintű költségvetést a nettó befizető országok, gyakorlatilag az unió gazdagabb országai akadályozták meg. Azt mondták, hogy ennyi és nem több. Ennek fényében merül fel a kérdés, hogy az uniós költségvetés segélyprogram-e, vagy a tagországok jogos járandósága? Segélyprogram esetén ugyanis nem lehet kifogásolni, ha a segélyt folyósító fél annak nagyságrendjét önhatalmúlag korlátozza, hiszen ellenszolgáltatásra nem számít és nem is számíthat. De segély-e az uniós költségvetés tagországai számára? Az új tagországok polgárai közül sokan azt gondolják, hogy ugyan nem kaptunk annyit, amennyit szerettünk volna, de amit kaptunk, az is rendkívül nagy összeg. Ők az unió költségvetését segélyként kezelik, nemkülönben egyes szervilizmusra hajlamos vezetők. Segély-e az unió költségvetése vagy jogos járandóság – ennek érdemes alaposan utánanézni.
Az Európai Unióhoz történő csatlakozás a rendszerváltást követően nyílt meg reális lehetőségként. Az előszobában mintegy tizenöt évet várakoztunk. Ez a másfél évtized azonban nem telt tétlenül. Ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy a közösség normáit a korábbi tagországai igényeinek megfelelően hazánk is alkalmazza. Elsősorban azt kell vizsgálni, milyen módon zajlott a piacgazdaság rendjének kialakítása, a gazdaság normarendszerének átalakulása. A mintegy másfél évtizedet igénybe vevő folyamat nem volt egyéb, mint piacliberalizáció, ami kiterjedt az áru-, a szolgáltatás- és a tőkepiacokra és hazánk gazdaságát egy közösségi tulajdonon épülő államkapitalista, elzárt alakulatból magántulajdonon alapuló, szabad kereskedelmet folytató piaccá tette. A számszerűségek nyomon követése miatt tekintsük át ennek egyes részleteit. Vegyük elsőként a nemzetközi kereskedelmet. A rendszerváltozás előtti időkben, kereskedelmünk mintegy felét a KGST-országokkal, elsősorban a volt Szovjetunióval folytattunk, annak másik fele esett a konvertibilis valutával fizető országokra. Akkoriban az éves kereskedelem mintegy 12-13 milliárd dollár volt az export-, illetve az importoldalon, a két oldalon együtt mintegy 25 milliárd dollár. Ennek a fele volt a KGST keretein kívüli kereskedelem. Mára a két oldal együttesen több mint 60 milliárd dollár, ezen belül az uniós tagországokkal folyó kereskedelem mintegy 80 százalék. A kereskedelem liberalizálása tehát azt jelenti, hogy mintegy tízszeresére nőt az Európai Unió tagországaival folytatott kereskedelmünk. Ha szerény feltételezéssel élünk, s mind az export-, mind az importoldalon a magyar felekkel kereskedő uniós cégek hasznát a forgalom öt százalékának fogadjuk el, ez évente 2,5 milliárd dollárnak felel meg. A kereskedelem ilyen arányú bővülése nem ment másképp, mint a vámok folyamatos és szisztematikus lebontásával. Tagországként az uniós tagországokkal folytatott kereskedelemben vámszedési jogunk nincsen: a vámok az uniós kasszába folynak be. Ez évente a magyar költségvetésnek több száz milliárd forintos nagyságrendben jelent bevételkiesést. A magyarországi kereskedelem liberalizációja ugyancsak tetemes hasznot hozott az Európai Unió tagországaiban működő adófizető vállalkozásoknak. Ennek adói régóta a tizenötök államkasszáiba folynak. Elemzést igényel az is, ami az elmúlt 15 évben a nemzetközi tőkemozgások területén lezajlott. Hazánkban 1990 óta évente átlagban másfél-két milliárd eurónyi működő tőke érkezik. Legnagyobb rész az Európai Unió tagországaiból, azon belül is az oroszlánrész a nettó befizető országokból. Közismert, hogy a rendszerváltozást követő években a tőkebejövetelek egyik követelménye volt, hogy éves szinten a behozott tőkének legalább 30 százalékát haszonként meg lehessen keresni. Ezek a gigantikus haszonkulcsok az évek során valamelyest csökkentek, de manapság is találkozunk még 15-20 százalékos haszonkulcsokkal. Elég, ha áttekintjük a vezető tőzsdei vállalatok jövedelmezőségét. Ezek között a külföldi – elsősorban uniós országok – részvényesi aránya a legmagasabb. Ugyancsak nem túlzunk, ha szerény tízszázalékos haszonnal számolunk és a hazánkban működő uniós tagországokból származó tőkét 25 milliárd euróra tesszük. Ennek éves haszna is mintegy 2,5 milliárd euró, az érintett idő hossza pedig több mint tíz év. A tőkebehozatallal kapcsolatban meg kell említenünk azt a tényt is, hogy a Magyarországra beérkező tőkék piaci értéke is rendkívüli mértékben megemelkedett. Ez azt jelenti, hogy mindazok, akik a kilencvenes évek elején Magyarországra tőkét hoztak, ha most üzletrészeiket vagy részvényeiket értékesítenék, akkor a többszörösét kapnák a behozott tőkéjüknek. Ez a tény is a Magyarországra befektető cégek, adófizetők előnyeit szaporítja. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az unió korábbi tagországainak – elsősorban a gazdag nettó befizető országoknak – a vállalkozói a magyarországi piacnyitás kapcsán jelentős többlethaszonra tettek szert, a többlethaszon egy része adóként a nyugat-európai tagországok költségvetéseibe került. Ugyancsak ezen országok költségvetéseibe folytak be azok az összegek, amelyek a magyarországi többletaktivitás miatt keletkező többletmunkabérek adóterhe. A nettó befizető országok kormányai szűkmarkúságukat azzal indokolják, hogy kötelességük országaik adófizetői pénzeire gondosan ügyelni. A számokból jól látható, hogy ezek a kormányok már a bővítés előtt pénzüknél voltak.
Lebontott kereskedelmi és tőkekorlátok
A fentiekből kitűnik, hogy nem úgy néz ki a kép, mintha a máshol megkeresett adóeurókat kellene Magyarországra az uniós költségvetésen keresztül eljuttatni. A rövid áttekintés valószínűsíti, hogy a felkészülés tizenöt évében minimum ötvenmilliárd eurónyi többlethaszon jutott az Európai Unió tagországai vállalkozóinak kasszájába, és a jövedelemszerzési lehetőség a következő hét évben is fennáll. Tagországként Magyarország már minden kereskedelmi és tőkekorlátot lebontott. Az uniós költségvetésre az új tagországoknak és hazánknak is azért van szüksége, hogy a következő években javítani tudja versenyképességét, és a közösség egyenértékű tagországává tudjon válni. A versenyképesség javulását mutatná, ha csökkenne mind a fizetési mérleg, mind a költségvetés hatalmas deficitje, aminek egy része éppen abból adódott, abból halmozódott fel az elmúlt évtizedek során, hogy hazánk sorozatosan teljesítette az uniós tagsághoz szükséges liberalizálási feltételeket. Ennek lenne ellentétele a kibővült unió pénzügyi igényeihez, valamint az elfogadott elvekhez, és nem a nettó befizetők szűkmarkúságához igazodó uniós költségvetés. Ez tenné lehetővé az új tagországok infrastruktúra-fejlesztését, kis- és középvállalati szektorainak megerősödését, ezen keresztül pedig a nemzetközi versenyképességének növekedését. A költségvetésbe foglalt tőketranszferek kispórolása miatt ez csak lassú ütemben halad a következő évtizedben.

A szerző országgyűlési képviselő