Egy hitelrontó újságcikk margójára

Kérdés, hogy miért xenofób Orbán Viktor? Hogy ragadhatta magát egy ilyen komoly súlyú kijelentésre egy ilyen nagy tekintélyű nyugati lap, mint a Financial Times? Ha minden rosszhiszeműséget kizárunk, marad a rosszul informáltság, vagy minimum a felületesség, a magyar sajtó nagyobb részének hitelt adó magatartás. Orbánt xenofóbnak tartják, csak azért, mert a magyar nemzeti érdekeket hangsúlyozza, mert mondjuk a kis- és középvállalkozókat szeretné támogatni a nyugati székhelyű nagyvállalatokkal szemben. Ha mondjuk ebben valaki idegengyűlöletet lát, az nincs tisztában azokkal az alapvető, Magyarországon különben senki által kétségbe nem vont tényekkel, hogy ez a támogatás egyáltalán nem utóbbiak hátrányára vagy kárára történne, hiszen már régóta éppen ők vannak helyzetelőnyben, hanem előbbiek végre legalább ezzel összehasonlítható előnyökhöz jutnának.
De ez csak egy hirtelen kiragadott példa a sok közül, amelyekről, ha valaki követi az eseményeket, régóta tudhat már. Érdekesebb lenne végre a jelenség mélyére, sőt legmélyére nézni, mégpedig, hogy ne csak azzal legyünk tisztában, kinek vagy minek a sugallatára, hatására tartják Orbánt – és persze ezen keresztül az egész hazai konzervatív oldalt – xenofóbnak, idegengyűlölőnek, vagyis saját nemzetét a mások kárára szeretőnek, hanem azzal, mi is rejlik az egész hazugság mögött, mi az, ami a nemzetben mint olyanban csípi egyesek, vagy talán inkább sokak szemét.
Hiszen amit Orbán tesz, az homlokegyenest ellenkezője az idegengyűlöletnek: a nemzetnek mint értéknek felmutatása ugyanis nem egyenlő az idegengyűlölettel, hiszen miért is lenne azzal egyenlő? Valakit szeretni csak mások kárára lehet? Ha valódi szeretetről van szó, az kizárja az ilyesmit. Sajnos egyszerű példán kell kezdeni, különben nem biztos, hogy mindenkinek világos lesz: ha mondjuk szeretem és védem a családomat, az normális esetben azt jelenti, hogy ezt mások ellen, másokat gyűlölve teszem? Effektíve megvédeni csak olyanoktól kell a családomat, akik megtámadták, akik rosszat terveznek ellene, de hál’ Istennek, ilyesmi azért még ma, ebben a családot szívesen háttérbe állító korban is ritkán fordul elő. Különben pedig élhetjük békés, barátságos életünket a többi családdal vagy egyedülállóval együtt, és senkinek eszébe sem jut, hogy családszeretetem a többi család, más emberek gyűlöletét jelentené. Ha itt a nemzetben gondolkodáshoz továbblépünk, akkor talán már nem szükséges magyarázni, miről van szó, legfeljebb annyit kell hozzátennünk, hogy sajnos nemzet dolgában ennél sokkal rosszabbul állunk. Hosszan lehetne sorolni a konkrétumokat ezzel kapcsolatban, de itt és most hadd szabadjon csak annyiban összefoglalni: nemzet voltunkban, nemzeti létünkben elnyomatásban élünk, és ezt viszont tisztán kell látnunk, sőt azt is, hogy miért fontos, hogy ez ne így legyen. Tudatára kell ébrednünk, hogy testi-lelki-szellemi létünk függ attól, hogy megtanuljunk újra nemzetben élni: sajnos ezt a tudást a kommunizmus alatt, sőt sajnos azóta is, szép lassan sikerült elvenni tőlünk.
És itt végre elérkezünk a létkérdéshez: mi is a nemzet? Mi az, amit nemzeti létünkön egyeseknek oly nehéz elfogadni? Axiómaként kezeljük értékét, pedig nem lehet axiómaként kezelni olyasmit, ami sokak számára egyáltalán nem az: vagyis számukra nem is axióma, és nem is érték. Nem lehet véletlen, hogy a nemzetben gondolkodás összekapcsolódik a kereszténységgel, hogy a legegyszerűbb példát hozzuk: a konzervatív oldal, ha nem is feltétlenül tételesen vallásos, de a keresztény értékeket magáénak vallja, politikájának egyik fő mozgatórugója ezek figyelembevétele. Amit itt állítani szeretnék, az az, hogy nemzet és kereszténység (vagy legalábbis: istenhit, transzcendencia) összekapcsolódása a magyar kultúrában sokkal szervesebb, mint más kultúrákban. Ezt sajnos ma éppen negatívan tapasztaljuk: az istenhit visszaszorulása párhuzamban van, sőt gyökerében egyet jelent nemzeti létünk megélésének hanyatlásával. Amikor a történelemben képesek voltunk nemzetként élni, megnyilvánulni, az keresztény létünk boldogabb korszakaiban volt, és ez alól nem kivétel 1956 se, hiszen akkor még az istenhit, a kereszténység, az ehhez kapcsolódó kultúratisztelet nem veszett ki az emberek lelkéből. Amit ezek után elmondhatunk a nemzet fogalmáról, amint az a magyar kultúrában megjelenik: népünknek, közösségünknek, együvé tartozásunknak transzcendens létben, vagyis Istenben fogant alapját jelenti, azt, amelynek keretén belül, vagy inkább amelyből kiindulva tapasztaljuk meg a kultúrát, elsődlegesen nemzeti kultúránkat. Ez a tapasztalat teheti azt is lehetővé, hogy a többi nemzet kultúráját is megtapasztaljuk. Ha ez a sorrendiség talán valakinek esetlegesnek tűnik, vagyis lehetségesnek tartja a többi nép kultúrájának elsődleges tapasztalatát, az szellemi értelemben vett „optikai csalódás” áldozata.
Hogy végül visszatérjünk Orbánra és az ő állítólagos xenofóbiájára: a nemzetben, annak értékeiben gondolkodás nemcsak a konzervatív politizálás egyedül lehetséges módját jelenti, hanem azt is elmondhatjuk, hogy normális esetben ez egyáltalán nem irányul mások ellen, sőt a többi nemzethez elvezető utat is jelenti egyben. A szomorú az, hogy jelenleg sajnos „az eset” nem normális, hiszen minden elnyomatásban, így a nemzeti létben való elnyomatásban is szükség van a szabadság kivívására. De még ez sem irányul mások ellen, és főleg nem más nemzetek ellen, hanem leginkább a nemzetet és annak transzcendens alapjait tagadó gondolkodás ellen.

A szerző irodalomtörténész