Parlamenti demokráciadeficit?

Régen tartott utoljára mindössze három hétig az Országgyűlés tavaszi ülésszaka. Olyannyira régen, hogy egészen az állampárti, kádári időkig kell visszatekintenünk ahhoz, hogy hasonlót találjunk. A demokrácia elmúlt tizenöt esztendejében ugyanis nem volt erre példa. Nyilván a protestálók rögtön azt kérdezik: választási évben sem? A válasz ugyanaz. Az elmúlt másfél évtized választási éveiben, 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben a kormányzó pártok egyike sem terjesztett elő házbizottsági ülésen, majd az Országgyűlésben háromhetes tavaszi munkarendet. A kampányévekben azonban indokolt a rövidebb tavaszi ülésszak. Egyfelől azért, mert terjedelmét behatárolja a választások időpontjától visszaszámított hivatalos kampányidőszak kezdete. Másfelől indokolt azért is, mert az Országgyűlés hivatalát elfoglalja a választásokra való intézményi felkészülés.
Boross Péter kormánya idején, 1994-ben Szabad György házelnök hathetes, március 1-jétől április 7-ig tartó munkarendet terjesztett elő. A Horn-kormányzat idején 1998-ban az előző választási évhez hasonlóan kompromisszumos döntés született. A házbizottság február 2-tól március 16-ig tartó hathetes ülésrendet fogadott el. Négy éve, 2002-ben Áder János házelnöki javaslata már csak három és fél hetes, február 4-től 26-ig terjedő munkarendjavaslatot vitt a házbizottság elé. Ám a szocialisták, de leginkább a szabad demokraták, ezt a három és fél hetet olyan rövid ülésszaknak tartották, hogy „demokráciadeficitet”, „a parlamenti szólásszabadság korlátozását” látták benne. A Tisztelt Ház végül is az Áder által javasolt ülésszak mellett döntött.
Szili Katalin házelnök talán emlékezett a 2002-es tavaszi ülésszak körüli vitákra, amikor január 19-én a köztársasági elnökkel történt megbeszélése után a Sándor-palotában még arról beszélt, hogy a tavaszi ülésszak 2006-ban várhatóan a korábban kritizált három és fél hét lesz, azaz január 30-tól február 20-ig fog tartani. Végül ebből a javaslatból sikerült a szocialistáknak háromhetesre lefaragni a tavaszi munkarendet. Ezalatt pedig huszonöt törvényjavaslatot tervez elfogadni a szocialista–szabad demokrata kormányzat. Adódik a kérdés: mi ennek az oka; milyen érdeke fűződik a szocialistáknak ahhoz, hogy a kádári időket idéző rövidségű legyen a választások előtti utolsó ülésszak?
A válasz az őszi ülésszak politikai kommunikációs csatározás eredményében lelhető meg. Ez ugyanis Fidesz-győzelemmel zárult. Gyurcsány Ferenc a miniszterelnöki székbe kerülése után jól mérte fel saját helyzetét: a választásokig a parlamentben rövid idő áll a rendelkezésére, ezért a választókkal akkor tudja elhitetni, hogy alkalmas kormányfőnek, ha ő határozza meg a politikai élet és kommunikáció tartalmi elemeit. Vagyis ő tematizál. Ehhez a stratégiához pedig – a házszabály adta lehetőséggel élve – a napirend előtti felszólalást használta. Ezáltal vált Gyurcsány Ferenc minden idők leggyakrabban felszólaló miniszterelnökévé a magyar Országgyűlésben. E technika által vált mindennapossá a parlamenti, kormányzati és pártpolitikai hírekben való szereplése, elhitetve a médiafogyasztókkal, hogy az ő személye megkerülhetetlen a 2006-os választásokon. Ez a kommunikációs stratégia sikeres volt az Országgyűlésben, de csak 2005 szeptemberéig. Az ellenzék addig, ha kritikailag is, de Gyurcsány tematizálásának vonzáskörében kommunikált. A változást Orbán Viktor parlamenti megszólalása hozta. Nem pusztán azzal, hogy három év után ismét felszólalt az Országgyűlésben, hanem leginkább azáltal, amilyen házszabályi keretben tette ezt. A Fidesz-kommunikáció stratégái új forgatókönyvet írtak, és Orbánt „leválasztották” Gyurcsány Ferencről.
Emlékezetes a kormánypártok és Gyurcsány Ferenc megdöbbenése, amikor a miniszterelnöki felszólalás után először fordult elő, hogy Áder János frakcióvezető nem jelentkezett felszólalónak, vagyis nem reagált Gyurcsány mondataira. Miután az MDF, az SZDSZ és az MSZP frakcióinak vezetői elmondták a magukét, a miniszterelnök értetlenül nézett szét, arcán a kérdéssel: „Hát titeket nem érdekel, hogy én mit mondok?” A Fidesz hallgatása pedig egyet jelentett a nemleges válasszal. Innentől kezdve a tematizálás kicsúszott Gyurcsány Ferenc kezéből. A miniszterelnök minden hétfőn elmondta beszédét, a Fidesz pedig nehogy nem vitatkozott vele, hanem még csak válaszra sem méltatta. Ehelyett a házszabály szerinti napirend előtt – gyakran utolsóként – Orbán Viktor értékelt, új javaslatokkal állva elő. Az ország pedig ezekről beszélt. Ki emlékszik arra, hogy a nemzeti garanciatörvény javaslatának hetén milyen beszédet mondott a miniszterelnök? És arra, hogy Orbán áramárcsökkentő javaslata előtt fél órával miről beszélt Gyurcsány Ferenc? Senki. Az őszi parlamenti kommunikációs csatározások – a korábbi Gyurcsány-előnnyel szemben – fölényes Fidesz-győzelemmel zárultak. A tavaszi ülésszak szocialisták és szabad demokraták által megszavazott rekordrövidsége burkolt beismerése az őszi ülésszakban a legnagyobb ellenzéki párttól elszenvedett kommunikációs vereségnek. A kormánypárt nem akart parlamenti lehetőséget biztosítani az ellenzéknek arra, hogy a Tisztelt Ház falai között bonyolódjék le utolsó elszámoltatása. Azt meg végképp el akarta kerülni, hogy Orbán Viktornak a parlamenti hírek között legyen lehetősége a Fidesz programjának ismertetésére. Ha február végéig tartana a tavaszi ülésszak, a hónap utolsó ülésnapjain már erről a programról beszélt volna a Fidesz elnöke. Ez pedig ismét őt állította volna a politikai kommunikáció középpontjába.
A rekordrövidségű ülésszak tehát egy újabb vereség elkerülését célozza. Gyurcsány Ferenc pedig azt nyilatkozta a napokban, hogy egy kormányfőnek nem beszélni, hanem cselekedni kell. A gondolat igaz, csak vajon hiteles-e attól a miniszterelnöktől, aki az adott parlamenti időszak alatt a XX. és XXI. század legtöbbet beszélő magyar kormányfője?
Végezetül meg kell állapítanunk, hogy a rekordrövidségű tavaszi ülésnek további két negatív üzenete is van. Az egyik az, hogy a parlamenti munka a választási év tavaszi ülésszakában lényegtelen a demokratikus játékszabályok szempontjából. Ebben az időszakban a kormánytöbbség szavazógépként, módosító indítványok nélkül működik a törvényhozás folyamatában. Bizony, sajátos felfogása ez a „munkaparlament” koncepciónak, amelyet oly gyakran emlegetnek szocialista, szabad demokrata szakértők. A másik üzenet pedig az, hogy a politika visszavonhatatlanul gyarmatosította a parlamenti munkarendet akkor, amikor ennek kialakításában nem a jogi munka, hanem a pártok kommunikációs csatározása dönt. Ezt a kritikát az előző ciklusban a háromhetenkénti munkarend kapcsán hangoztatták a jelenlegi kormánypártok, most pedig a rendszerváltozás óta legrövidebb ülésszakkal járulnak ehhez hozzá. Az első üzenet a választópolgárok számára, a második a jog- és politikatudománnyal foglalkozók számára ellenszenves. A szocialisták inkább vállalják ezt az ellenszenvet, mintsem még egy kommunikációs vereséget szenvedjenek el a parlamentben a Fidesztől. A választások előtt ez számukra a biztos kudarcot jelentené április 9-én…

A szerző politológus