Csődtömeg vár az új kormányra

Bauer Tamás közgazdász odanyilatkozott, hogy ha a Fidesz győz a választásokon, akkor újból visszajön a haramiakormány. Kézenfekvő válasz lehet erre a megállapításra az, hogy hogyan is jöhetne vissza a haramiakormány, hiszen még el sem ment. Ennyivel azonban nem érhetjük be e súlyos vád megválaszolását. Annál is inkább nem, mert B. T. kiváló szakember, igen jól képzett közgazdász, aki a nyolcvanas években olyan elemzéseket írt például a beruházási ciklusok jellegéről és a tervgazdasági rendszer válságáról, amelyek a szocialista rendszer meghatározó, lényegi elemeit érintették, s amely elemzések ma is érvényesek.
A haramiavádra mindenekelőtt azzal lehet válaszolni, hogy a feljelentésügyi államtitkár sok-sok feljelentése nyomán négy éven keresztül mindent átvizsgáltak az illetékes hatóságok, és semmilyen rendellenességet nem találtak. Egyetlen esetben sem álltak meg a vádak a törvényességi próbákon. Közgazdász lévén azonban sokkal érdekesebbnek találom az állami költségvetés oldaláról megvilágítani a kérdést. Tételezzük fel, hogy a bűnüldözés teljesen hatástalan az ilyen ügyekben, tehát nem tudja feltárni a hűtlen kezelés és az állami tulajdon kisajátításának trükkös akcióit. Ebben az esetben nyilván csak a makrogazdasági adatokból tudunk következtetni arra, milyen gazdálkodás valósult meg az adott kormányzati időszakban. Nos, 1998 és 2001 között az államadósság 2300 Mrd forinttal nőtt, míg 2002 és 2005 között 5300 Mrd forinttal, s ráadásul ebben az időszakban még közel 1000 Mrd forint privatizáció (állami tulajdon elidegenítése) is történt. Az MSZP–SZDSZ-koalíció tehát két és félszer akkora adósságot produkált, mint a Fidesz-kormány. Sőt, még ennél is nagyobb arányút, mert az utóbbi számban még nincs benne a 2006-os év első fele, valamint az államháztartás különböző szegmenseinek az adóssága. Ugyanakkor viszont a GDP reálnövekedése a két időszakban nagyjából megegyezett egymással. A munkanélküliségről ugyanez már nem mondható el, hiszen a 2001-es 5,6 százalékról mára 7,8 százalékra ugrott fel.
Természetesen nem állíthatjuk felelősséggel, hogy az elmúlt négy évben felhalmozott irdatlan mennyiségű adósság bármekkora része is törvénytelenül került volna magánkézbe. Azt azonban igen, hogy – még ha valóban fontos célokra költötték a hiteleket az utolsó fillérig – akkor is felelőtlen gazdálkodás valósult meg, mert felélte a meglévő vagyont és 20-30 évre elzálogosította a jövőt. S ezzel nyilván kiérdemelte az MSZP–SZDSZ-koalíció a Bauer-féle haramiakormány minősítést. A makroegyensúlyt és a fenntartható növekedési pályát oly nagy becsben tartó liberális közgazdászok most miért hallgatnak, miért nem kongatják a vészharangot? Az egyetlen Bokros Lajos kivételével senki sem kritizálta a liberális szakértők közül ezt a felelőtlen gazdaságpolitikát! Csak annyira tellett tőlük, hogy nagyon halkan megjegyezték, a választások után szükség lesz költségvetési kiigazításokra.
Az SZDSZ tele van jól képzett közgazdásszal, a gazdasági tárcát mégis egy belgyógyászra bízták. Vajon miért? Ez is megérne egy külön tanulmányt. Kóka úr önfeledten örül annak, hogy a külföldi tőke soha nem látott mértékben áramlik be az országba, és ennek alapján fellendülést vizionál. Azt azonban szakértő párttársai elfelejtették vele közölni – s szakképesítés híján magától nem tudhatja –, hogy a külföldi tőke növekvő jelenléte azt is jelenti, hogy a megtermelt jövedelemhez képest egyre kisebb részt lehet felhasználni, hiszen kamatok és profit formájában a külföldiek részesülnek a termelés eredményeiből. A külső forrásbevonásnak csak akkor van értelme – s ez is tananyag a közgazdasági kurzusokon –, ha az beruházásokra fordíttatik, mert ekkor van esély arra, hogy a többletkamatterhet minden nehézség nélkül ki lehet fizetni. Nálunk azonban nem ez a helyzet. A beáramló tőke nagy része nem korszerű beruházásokat valósít meg, s nem a versenyképességet növeli, hanem a monopolpozíciókat használja ki, az olcsó munkaerő és a könnyű piaci értékesítés reményében áramlik be, illetve az állam túlköltekezését finanszírozza. Az állami kiadásoknak túlnyomó többsége fogyasztási, illetve adminisztratív jellegű, s csak töredéke (kevesebb mint tíz százaléka) beruházás.
Tehát hiába dübörög 4-5 százalékkal a gazdaság (amely egyébként nem is tekinthető magasnak, ha a többi felzárkózó ország eredményeit nézzük), ha a növekedés nagy része ahhoz a külföldi tulajdontöbbségű vállalkozói körhöz köthető, amely csak kevés munkaerőt foglalkoztat és amely a realizált profitjához képest aránytalanul kevés adót fizet. De nem jobb a növekedésnek az a része sem, amely az állam gazdasági tevékenységéhez köthető. Az állam ugyanis egységnyi GDP-növekedést másfél egységnyi adósságnövekedéssel képes csak előállítani. Az elmúlt négy esztendő nagy vesztese a hazai tulajdontöbbségű szektor volt, amely alig növekedett évente egy százalékkal, és folyamatosan teret vesztett a külföldiekkel és a költségvetéssel szemben. Minderről azonban nincs mondanivalója a liberális gazdaságpolitika irányítójának. Pedig a GDP felét a hazai vállalkozások állítják elő, és a munkavállalók 65 százalékát ők foglalkoztatják.
De legyünk méltányosak, lehet, hogy a gazdasági miniszter nem folytatott mélyreható gazdaságpolitikai stúdiumokat, de sikeres üzletemberként más párt- és minisztertársához hasonlóan meggyőzően bizonyította, speciális szakképesítés nélkül is tudja, hogyan működik a piacgazdaság. Ez minden bizonnyal így van, azzal a kis módosítással, hogy a magyar piacgazdaságban való sikeres előmenetel receptjét ismeri, és nem általában a piacgazdaságok működését. Ha az ország leggazdagabb száz vállalkozójának (ahol az MSZP-s kötődésű vállalkozások erősen túl vannak reprezentálva) a vagyonát megtisztítanánk azoktól a vagyontárgyaktól, amelyeket privatizáció útján szereztek meg, valamint az árbevételeiket az állami megrendelésektől, vagyis csak a saját beruházásból létrehozott tőkejavakat és a magánpiaci tranzakciókat vennénk számításba, akkor igen érdekes eredményre jutnánk. Ezek a sztárvállalkozók szinte kivétel nélkül kiesnének nemcsak a top 100-as, hanem talán még a top 1000-es listából is. Ők ugyanis – tisztelet az igen kis számú kivételnek – csak azt tudják, hogyan lehet az állami pénzeket lecsapolni és magánvagyonná transzformálni. A piacgazdaságnak azonban nem ez a lényege – még a liberális piacelmélet szerint sem. (Egy ilyen vagyonkorrekció után elképzelhető, hogy igaza lenne a baloldali keményvonalasoknak, akik azt állítják, hogy Orbánnak is van annyi vagyona, mint Gyurcsánynak. Hát, ha csak a saját munkával szerzett számít, akkor bizonyosan!)
A mai magyar gazdaság alapvető problémája az, hogy nem tudta levetkőzni a korábbi rendszer improduktív és alacsony versenyképességi jellemzőit. Egyszerűen fogalmazva: 3,9 millió ember áll alkalmazásban, és ez mintegy nyolcmillió honfitársunk közepes (európai mércével mérve Portugália, Görögország átlagos) szintű megélhetését tudja biztosítani. A rendszerváltás előtt 5,1 millió embernek volt munkája, de az is csak nyolcmillió fő eltartására volt elegendő. Az elmúlt 15 évben valóban jelentősen emelkedett a termelékenység – ezt egyébként igen erőteljesen hangsúlyozzák is a liberális közgazdászok –, de ez sajnos együtt járt a foglalkoztatás jelentős csökkenésével. Tehát az ellátási rés nem változott. Az elmúlt években úgy próbálták meg a helyzetet orvosolni, hogy eladták a nemzeti vagyont, illetve újabb hiteleket vettek fel, s ezzel tömték be ideiglenesen a tátongó ellátási rést. Mivel ezek a források kimerültek, ezért most a liberális gazdaságpolitika számára nem marad más, csak a restrikció, mint univerzális csodaeszközhöz. És sokan már azt is tudni vélik, hogy kormánypárti műhelyekben elkészült az új Bokros-csomag, amely a gazdaság jelenlegi teljesítőképességéhez igazítja a felhasználást. Közérthetőbben fogalmazva: a nyolcmillió ember fejadagját osztják fel a tízmilliós népesség között.
Félreértés ne essék, az adott helyzetben szükség van a költségvetési kiigazításra és egy takarékos állami gazdálkodás kialakítására. Ez azonban nem oldja meg a gazdaságunk alapproblémáját, a krónikus forráshiányt. Az egyéni és közösségi fogyasztás visszafogása csak ideig-óráig jelent megoldást, a feszültségek növekedése kikényszeríti a lazítást, amely aztán újból növeli az egyensúlytalanságot. Ezt a ciklikus gazdasági pályát már jól ismerjük a szocialista gyakorlatból is, nem utolsósorban Bauer Tamás kiváló elemzéseiből (úgy látszik, ma már nem akar emlékezni arra, hogy mit is írt 25 évvel ezelőtt).
Valóságos megoldást nyilván az hozhat, ha képesek leszünk a tartalékainkat mozgósítani és úgy növelni a produktivitást, hogy az az egész magyar népesség eltartására elég legyen. Ehhez jelentősen növelni kell a foglalkoztatást, de úgy, hogy közben a termelékenység ne csökkenjen, tehát nem az állami szektort kell továbbnövelni. A hatékonyabb piaci működéshez meg kell teremteni a valódi versenyt, amelyhez elengedhetetlenül szükséges a hazai vállalkozói kör átmeneti védelme és megerősítése. Csak a hazai vállalkozások dinamikus bővülésétől remélhetjük a foglalkoztatás bővülését, az adóbefizetések emelkedését. A foglalkoztatás jelentős emeléséhez pedig feltétlenül szükséges az egészségügy és az oktatás olyan reformja, amely garantálja mind a szolgáltatási színvonal emelését, mind a széles körű hozzájutást. A magánosítás jó esetben is csak a színvonal emelését teremti meg, miközben a hozzáférést erősen korlátozza. Ahelyett, hogy javítaná a piaci rendszerbe lépés esélyeit, inkább rontani fogja.
A liberális gondolkodás a piacot nem egy olyan eszköznek tekinti, amelynek megfelelő működtetése hozzásegíthet a nemzet boldogulásához, hanem öncélnak. Viszonylag könnyű úgy fenntartani és/vagy növelni a gazdasági hatékonyságot, hogy az egyre kevesebb emberre terjedjen ki, és egyre kevesebben élvezzék gyümölcsét. Az igazi kihívás az, hogy az egész nemzet számára tudjunk felemelkedést és perspektívát biztosítani a még meglévő vagyon felélése és a jövő elzálogosítása nélkül, mind több embert bevonva a gazdaság racionális működtetésébe. A választásoknak az igazi tétje az, hogy melyik alternatíva kap többséget.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár